Aki soká vár, annak mélyebb a csönd

Hívők és hitetlenek - ilyen egyszerű volna osztályozni bennünket? Valóban a barikád két oldalán állnak azok, akik a létezés nagy kérdéseire más-más választ adnak? A miértekre évezredek óta egyaránt felel a zene, a művészet, a tudomány és a vallás.

Családi kör2005. 03. 25. péntek2005. 03. 25.
Aki soká vár, annak mélyebb a csönd

Hit és vallásosság
Hisz-e Istenben, bármely természetfeletti lényben vagy teremtőben? - húsz európai országban tették fel a közelmúltban a kérdést egy nemzetközi közvélemény-kutatás keretében. Eszerint a magyarok 55 százaléka hisz, 22 nem, 13 talán, míg minden tizedik honfitársunk nem tudott mit válaszolni. A magukat valamilyen fokon vallásosnak tartók mintegy fele csak az egyházi ünnepeken és családi ceremóniák idején megy templomba, egynegyedük pedig jóformán soha. Csupán 15 százaléknyi a heti rendszerességgel templomba járók aránya.
A különböző korokban az emberek viszonya a hithez mindig a végletek között mozgott, ahogy a történelem alakította. Míg a középkor "megkövetelte" a feltétlen vallásosságot, addig a XX. század egyes felekezetek és az egyház üldözéséről híresült el. A rendszerváltás után sokan azt remélték, hogy - a korábbi elszigeteltségből kilépve - jelentősen megugrik majd a magukat vallásosnak vallók száma. Nem így történt, a korábbi szám alig növekedett.
A fentiekből az következik tehát, hogy nem a nagy történelmi változások formálják elsősorban az emberek hithez való viszonyulását - sokkal inkább az egyéni sorsuk. Ennek szép példáját láttuk néhány éve Richard Attenborough Árnyékország című filmjében. A főhős, Clive Staples Lewis (akit Anthony Hopkins alakított zseniálisan) Oxford komor falai közt élő, szigorú keresztény gondolkodó, akinek kristálytiszta gondolataiból emberek tömegei merítettek erőt. A megrögzött agglegény hatvan felé közeledve szerelmes lett. Ráadásul egy elvált amerikai kommunista nőbe, akit éppen az ő könyvei fordítottak a keresztény értékek felé.
Az egyik jelenetben a professzor a fájdalomról tart előadást. Kételyek nélküli szavakkal beszél arról, hogy Isten építőköveket ad az embernek, ha fájdalmat mér rá. A hallgatóság soraiban ott ül a szeretett nő, aki magában hordja a halálos kórt. A betegség csak addig visszakozik, míg rövid időre megtapasztalják a boldogságot - aztán az asszony, minden imádkozásuk ellenére, sok szenvedés után meghal.
Lewis hite a tragédiát követően meginog. "Hol van Isten? Mivel fogad, ha odamenekülsz hozzá, amikor szorongatóan nagy szükséged van rá, amikor senki más nem segíthet? Becsapja előtted az ajtót, ráfordítja a kulcsot. Azután csönd. Mehetsz. Minél tovább vársz, annál mélyebb a csönd. Az ablakok vaksötétek. Lehet, hogy a ház üres. Lakta valaki valaha is? Volt idő, amikor úgy tűnt."
Ahogy újra írni kezd, és sorra telnek a füzetek, nagyon lassan elcsitul benne a zűrzavar. Visszatalált a hitéhez, de nem a régihez, hanem egy mélyebb és erősebb bizonyossághoz. "Isten egyáltalán nem végzett kísérleteket a hitemmel és a szeretetemmel azért, hogy megtudja, milyenek. Hiszen tudta. Csak én nem tudtam. Ő mindig is tudta, hogy a templom kártyavár. De engem csakis azzal tudott ráébreszteni a valóságra, hogy összedöntötte."
Nincsenek észérvek a hit mellett - a hitről gondolkodni kell. Nyilván ezért tartják sokan úgy, hogy az útkeresők jutnak el a vallásig. Azok, akik az életükben tanácstalanul ácsorogva vagy az ismeretlentől való félelmükben valamiféle kapaszkodót keresve fogadnak el egy felsőbb akaratot.
Látszólag a hit és a tudomány egészen másféle választ ad a keresőknek, pedig nem így van. A világ legnagyobb tudósai közül jó néhányan más úton indultak el, más módszerekkel haladtak, mégis rendre ugyanoda jutottak el, mint az egyszerű hívők: Istenhez. "Minél többet tudunk a dolgokról, annál többet tudunk Istenről" - Spinoza gondolata egybecseng Newtonéval: "A kozmosz csodálatos elrendezése és harmóniája csak egy mindenható és mindentudó lény tervében születhetett meg. Ez mindörökre a legnagyobb felismerésem."
Az ember természetes igénye, hogy az e világi értékekből és javakból is jusson neki. Csakhogy az élet határmezsgyéin - magányban, gyászban, betegségben - azok gyakran kevésnek bizonyulnak.
A felmérés szerint a hatvan éven túliak nyolcvan százaléka vallásos.
{p}
Debóra nővér
A klarissza remete nővérek rendjének tagja. Mammon uralta korunkban "koldusszegényen", teljesen a gondviselésre hagyatkozva élnek:
- Tizenhat évesen éreztem, megszólított vagyok. Attól a kegyelmi pillanattól fogva egész lényem odaadásával Jézus megváltó művét szerettem volna folytatni. Szüleim szomorúan fogadták döntésemet, de amikor látták, kiteljesedem emberségemben, megnyugodtak. Néhány éve a Szentlélek egy Tolna megyei apró faluba vezérelt. Olyan magányos, elöregedett településre vágytam, ahol a legnagyobb szükség van gyámolításra, segítségre. Plébániai igazgatóként koordinálom a község hitéletét, látogatom a családokat, vigasztalom az időseket, toborzom az ifjúságot. Befogadtak, mert egy vagyok közülük. Ugyanabban a közértben vásárolok, biciklitúrát szervezek, palacsintát sütök, farmernadrágban a templomkertben ások... A hit fogódzót ad, szabaddá és boldoggá tesz!

Jámbor Katalin
A templomtornyok és zarándoklatok festői szépségű kisvárosában, Vácott él. A fiatal lány évekkel ezelőtt, egy emlékezetes csíksomlyói búcsúban vált megragadottá. Azóta már számos rendet végiglátogatott, érlelődik benne a döntés, készülődik a szerzetesi hivatásra.
- Széthullott család a miénk, gyerekkoromban szeretetből jutott a legkevesebb, pofonokból annál több. Szüleim nem vallásosak, bár megkereszteltek. Tizenhárom évesen, baráti invitálásra mentem templomba. Első találkozásom Istennel sorsfordító volt, felbolygatta, átrendezte, fénnyel árasztotta el kis életemet. Ott és akkor határoztam: a Krisztus-követés ösvényére lépek. A misét celebráló Béla atya azóta főiskolai tanárom, mentorom. Jelöltként hosszabb időt töltöttem a zsámbéki premontrei kanonokrend nővérei között. Csendes, bensőséges két esztendő volt, szemlélődésben, imádságban gazdag. A magisztra mégis azt tanácsolta, menjek, próbáljam ki magam az élet más területén is, tanuljak, utazzak, szórakozzam, ismerjem meg a szerelmet... Akkor összetörtem, lázadtam a döntése ellen, úgy éreztem, a közösség kivet magából, hátat fordít nekem. Mára megértettem, milyen nagyvonalú, bölcs is volt az elöljáróm. A választás szabadságát kínálta. Nekem addig nem volt tapasztalásom világi dolgokról... Jövőre szociálpedagógia-hittanár szakon diplomázom, a Katolikus Egyetemisták és Főiskolások Egyesületének alelnökeként tevékenykedem. Álmom, tervem egy olyan, saját alapítású, modern világi rend, amely legfőbb küldetésének tekintené, hogy értékvesztett, meghasonlott világunkban minél több szilárd, erős hidat építsen a fiatalok és Isten közé.

Mravik Judit
A középkorú grafikusnő felnőttkorában talált a hitre, ennek történetét meséli el:
- A családom mindkét ágon református eredetű. Az élet úgy hozta, hogy oly sok nemzedék után a szüleim már ateisták voltak. Ezt mindkettőjüknél elsősorban baloldali elkötelezettségük motiválta, bár édesapámnál más ok is közrejátszott. Az ő apja, a nagyapám bigott, komor vallásossága az összes gyerekét elriasztotta a hittől. A falusi ácsmester otthonában tilos volt a hangos nevetés, énekelni csak zsoltárokat volt szabad, olvasni kizárólag a Bibliát. Amelyik fia egy csúnya szót kiejtett a száján, azt keményen elverte. Mikor már én is ismertem az öreget, addigra jócskán megszelídült, de azért amikor először hallottam gyerekkoromban, hogy eredetileg Jézus is ács volt, hát, ez nem segített hozzá közelebb... Egyébként egészen nagylánykoromig nem is találkoztam vallásos emberekkel, nem sokat tudtam az egyházról, pontosabban azt és úgy, ahogy az iskolában tanították a hatvanas években, nem éppen tárgyilagosan. Ahogy egyre jobban érdekelt a képzőművészet, az irodalom, a zene, úgy vettem mind gyakrabban kezembe a Bibliát, mivel a művészetet a bibliai utalások, történetek, idézetek, alakok ismerete nélkül nemigen lehet értelmezni. Aztán egyre többször olvastam el az evangéliumot. Lenyűgözött az üdvtörténet szépsége, drámai ereje. S egyszerre csak azt vettem észre, hogy én ezt hiszem is. Lehet, hogy már ez is belejátszott párválasztásomba, mert azzal a kollégámmal estem szerelembe, aki maga is hívő, bár nem templomba járó volt. Már házasok voltunk, amikor arra jutottam, hogy tovább kell lépnem, meg kell keresztelkednem. Ez azért nem volt olyan könnyen kivitelezhető; bár a hetvenes évek végén ebből már baj nem lehetett, de hát semmiféle egyházi kapcsolatom nem volt, életemben pappal még nem beszéltem. Aztán négyéves kislányomat elvittük a gyermekhittanra, s az egyházközségben megismerkedtem a lelkészekkel, hitoktatókkal, a többi szülővel. Mindenki nagyon kedvesen, barátian fogadott, s még csak távolról sem emlékeztettek nagyapámra. Miután megkereszteltek, magam is a gyülekezet tagja lettem. Eleinte hatalmas lendülettel vetettem bele magam ebbe a világba, mára ez a pörgés lecsillapodott, s minden a helyére került. A hitem szilárd, a vallás gyakorlása fontos része életemnek. Így neveltem a lányomat is. Bár kissé eltávolodott az egyházias keretektől, de a lehetőség az övé, hogy bármikor visszatérhessen. Ahogyan ő akarja. Egy nagyon igaz mondás szerint ugyanis Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei.

Ezek is érdekelhetnek