Beszélő kutyát az egyszemélyes csoportnak!

- Maga választ önmagának hiedelmet manapság az ember. Ugyanakkor a fékeveszett szexualitás akár a kultúra létét is fenyegetheti. Ezek legalább olyan szokatlan gondolatok, mint a beszélő kutya, amely belátható időn belül valóság lesz - szögezte le Csányi Vilmos etológus.

Családi körAdonyi Sztancs János2005. 03. 25. péntek2005. 03. 25.
Beszélő kutyát az egyszemélyes csoportnak!

- Soha annyi depressziós, idegileg terhelt ember nem volt, mint mostanság. Mi ennek a genetikai, evolúciós háttere?
- Jócskán vissza kell nyúlnunk az időben a válaszért. Az ember csoportban, közösségben élő faj. Ötven-százezer évvel ezelőtt ezek az egységek nyolcvan-száz főből álltak, és meglehetősen nagy távolságban éltek egymástól. Az egyén élete, életminősége nemcsak attól függött, hogy ő maga mennyire ügyes, erős, eszes, hanem attól is, hogy milyen közösségbe tartozott, onnan milyen támogatást kapott.
- De hát állatok is élnek csoportokban...
- Igen, de ha egy állat kitalál valami jót, a haszonból csak ő maga részesedik, a csoportnak nem származik belőle előnye. Az állatoknál kizárólag egyéni kiválasztódás, individuális szelekció létezik. Az emberek körében azonban az okos gondolatot, a kifinomultabb eszközhasználati módszert az egész csoport magáévá teszi. A mi fajunk ismer csoportérdeket is, következésképpen elkerülhetetlen a csoportszelekció. Ilyen az állatok közt nincs.
- Jól sejtem, hogy az emberi depresszió okát a csoportjainkhoz való viszonyunkban fogjuk megtalálni?
- Lényegében igen. Mindenekelőtt a folyamatot kell látnunk. A korai, őskori csoportok meglehetősen ellenségesek voltak egymással. Erre az időszakra a gyerekeinknél tapasztalható genetikai tulajdonság emlékeztet: hat-hét hónapos korukban félni kezdenek az idegenektől. További jele az akkori viszonyoknak, hogy gyerekjáték egy csoportot a másik ellen hangolni. "Vevők" az emberek arra, hogy valaki mások hülyék, gonoszak, erkölcstelenek, hazugok. Ugyanakkor idő múltán nőtt a népsűrűség, a csoportok fizikai értelemben egyre közelebb kerültek egymáshoz, kialakultak a nagy, összefüggő társadalmak. Ez a fejlemény az ellentétek szelídüléséhez vezetett, hiszen világossá vált, hogy a szomszéd csoportban, a másik faluban ugyanolyan nyelven beszélnek, ugyanolyan eszközöket használnak, ugyanolyan szokásaik vannak, esetleg éppen tőlünk váltak le nem is olyan régen. A kultúra jó szolgálatot tett, mert segített abban, hogy a genetikai rossz tulajdonságaink minél kevésbé érvényesüljenek.
{p}
- Kezd a kép túl szép lenni. Hogyan fog ez elkomorulni?
- Közelítve a mához, a csoportok mérete egyre kisebb lett. A modern társadalmak kezdetén még a nagycsalád volt a jellemző a falvakban. Aztán tömegesen a városba költöztek az emberek, ott már a szűk család vált dominánssá, vagyis az apa, az anya és a gyerekek. Ma már a gyerekeink alig tartózkodnak otthon: óvodába, iskolába járnak, klubokban tanyáznak. A család mint csoport jobbára megszűnt, vagy legalábbis a bomlás tüneteit mutatja. Így a csoportképző tulajdonságaink, azaz, hogy szeretünk közös akciókban részt venni, közös hiedelmeket kialakítani, közös szociális konstrukciókat alkotni, úgy tűnik, nem működnek tovább. Másfelől: rengeteg helyen, iskolában, munkahelyen, lakóközösségben, sportegyesületben, mégiscsak kapcsolódunk csoportokhoz, ám hozzájuk csak laza szálakkal kötődünk. A csoportképző tulajdonságaink sem vesztek el végleg. Az történt, hogy ezeket egyre inkább saját magunkra vonatkoztatjuk.
- Úgy érti, hogy az egyén immár önmaga alkot egy csoportot?
- Pontosan. Úgy viselkedünk, mintha egyszemélyes csoport lennénk. Egy mai fiatal olyan hiedelmeket szed össze a médiából, amilyenekhez kedve van, nem befolyásolja a hagyomány, a csoport véleménye. A korunkra jellemző szlogen: "Csináld meg magad, építsd fel a karriered!"
- Gyanítom, hogy most érkeztünk el az idegbántalmak- és betegségek végső forrásához...
- Valóban. Akik rosszul szedik össze a hiedelmeiket, butaságokban hisznek, nem azt csinálják, ami a boldogulásukhoz kell, például nem tanulnak nyelveket, azok bizony kudarcot kudarcra halmoznak. Elsősorban közülük kerülnek ki a neurotikusok, a depressziósok, és mindenféle más bajok is jelentkeznek náluk. Ők alkotják a vesztesek hatalmas tömegét.
{p}
- Kik vagy mik segítik az egyént az értékválasztásban?
- A korai kultúrákban a csoport meghatározta, mi a jó, mi a rossz, mi az erkölcsös, mi illik, mi nem. A rítusok információt tartalmaztak, belesűrítették az ősök tapasztalatát, útmutatást adtak, hogyan kell élni, hogyan kell viszonyulni a környezethez. Manapság mindenki mást mond arról, mi a követendő magatartás. Sokszor még a törvényben előírtakat is megkérdőjelezik, elutasítják. Napjainkban az egyénnek mint egyszemélyes csoportnak magának kell eldöntenie, mit tart elfogadhatónak. Ez olyasféle szabadság, ami inkább nyomaszt, mint felemel.
- Hogyan keveredhetünk ki ebből a csapdából?
- Nagyobb szerepet kell adni az életünkben a közösségnek és a kultúrának. Elengedhetetlen az oktatás színvonalának emelése. A tudás alapú társadalomról ne csak beszéljenek a kormányok, hanem cselekedjenek is érte. Ne csökkentsék az erre szánt pénzt, hanem jelentősen növeljék az összeget. Ez az egyetlen megoldás.
{p}
- Egyre kevesebb gátja van a médiában a szexuális jelenetek bemutatásának. Tudósként hogyan vélekedik erről?
- Az világosan látható: ahogyan leépül a magas kultúra, úgy szabadulnak fel az effélék. Egyébként a kultúra létének feltétele a szexuális aktivitás korlátozása. A modern társadalmak mindig is intenzíven foglalkoztak a kérdéssel. Mármost, ha úgy élnénk nemi életet, ahogy a szexuális szabadosság hívei gondolják, vagyis elvileg bárhol, bárkivel, többé-kevésbé hasonlatosan az állatokhoz, akkor például nem lehetne villamoson utazni, bajok adódnának a munkamegosztás körül, mindenképpen egyfajta káosszal kellene számolnunk.
- Az állatoknál kizárólag a fajfenntartást szolgálja a szexualitás, nemde?
- Általában igen, de egy-két fajnál, például az ember távoli rokonánál, a bonobo törpecsimpánznál stresszoldó szerepe is van a nemi életnek. A feszültségoldás az emberi szexualitásnak is jellemzője, mi több, nálunk létezik egy további funkciója is: a párkapcsolat erősítése. Ez utóbbi akkor vált szükségessé, amikor még kis csoportokban éltek az emberek, és a férfiak vadászni jártak. A vadászok biztosak akartak lenni abban, hogy amíg ők távol járnak, párjaikat mások nem veszik szexuálisan igénybe. Megjelent a hűség a közösségekben. Butaság lenne a szexualitás stresszoldó funkcióját nem használni és nem élvezni, de csak korlátok között! A szexet bemutatni a médiában csak abban az egészséges mértékben lenne szabad, amely a kultúránknak megfelel. A korlátok nem az egyéni szabadságot veszélyeztetik, hanem az ember méltóságát adják meg.
- Ön az egyik művében azt jósolja, hogy a kutyák tudnak majd beszélni. Hogyan képzeli?
- Olyan szelektív tenyésztéssel, amely a kommunikációs készség fejlesztésére helyezné a hangsúlyt, 10-15 kutyageneráció alatt valóban beszélőképes négylábúak állíthatók elő. Az emberi nyelvet is a kommunikációs kényszer alakította ki, hiszen közölni kellett a társakkal bizonyos fontos dolgokat, vagyis gondolatokat kellett átadni. Úgy tűnik, a kutya azon a határon áll, ahol mi álltunk közvetlenül a beszéd megjelenése előtt. Kísérletek bizonyítják, hogy a kutya spekulál azon, vajon a gazdája tud-e bizonyos dolgokat. Attól függően, hogy milyen következtetésre jut, másképp és másképp viselkedik. A négylábú társunk tehát gondolkodik azon, mi van a másik, mi van az ember fejében. Nálunk, a homo sapiensnél is így kezdődött...
- Elképzelhető, hogy szavakat is mond majd a kutya?
- Igen. És különféle jeleket is fog adni.
Ezek után a riporternek már csak egy költői kérdése maradhatott: ugyan beveszi-e majdan az ember mint egyszemélyes csoport a beszélő kutyát csoporttársnak...?

Ezek is érdekelhetnek