Fülhúzástól az agyabugyálásig

A diákok verése nemrégiben még a bevett módszerek közé tartozott az iskolában, de manapság is elcsattan egy-egy pofon. Írásainkból kiderül, hogy a tanárok egy része még mindig odacsap olykor, jóllehet a tanulók bántalmazása nevelési szempontból káros, és a törvény is tiltja.

Családi körHardi Péter2005. 03. 11. péntek2005. 03. 11.
Fülhúzástól az agyabugyálásig

Sírással küszködik az igazgatónő, Szivek Józsefné. A tanítónő férje, Galó László dühöng és fenyegetődzik. A pilisszentkereszti iskola irodájában ülök.
- Nem is tudom, mit akar az anyuka - így az igazgatónő. - Hiszen a tanítónő már megkapta a megrovását.
- Megtiltom, hogy írjon az esetről - vág közbe a tanítónő férje, aki szintén a tantestület tagja.
Táskámban okmányok, az abban olvasottakra szeretnék rákérdezni, ám ezek után elővennem sem érdemes őket. Pedig abban súlyos állítás olvasható: az iskola harmadik osztályos tanulója, Filep Szimonetta elmondása szerint tanítónője, Galóné Oláh Katalin felpofozta és a haját tépte.
Az édesanya megkereste a tanítónőt, akivel, hogy finoman fogalmazzak, nem jutott közös nevezőre, sőt úgy érezte, hogy a pedagógus megalázta. A történteket megírta az iskola fenntartójának, vagyis az önkormányzatnak. Az igazgatónő szülői értekezletet hívott egybe, amelyen a tanítónő egy "nevelő célzatú" szájon ütést elismert. Az édesanya ismét úgy érezte, hogy megalázták, hiszen a leírás szerint az állítását a tanítónő valótlannak tüntette fel.
Néhány héttel az eset után az édesanya levelet kapott az iskola igazgatójától, amely szerint a tanítónőt megrovásban részesítették.
A kislány az eset óta szorong, felzaklatta az őt ért sérelem és az, hogy nem hisznek neki. Az édesanya az üggyel az oktatási jogok miniszteri biztosához fordult.
- Nem kíván nyilatkozni a feleségem sem - pattan fel a tanítónő férje. - Ha pedig ír az esetről, feljelentem - emeli a hangját.
Mégis kérdezném, legalább őt, ha már a feleségével nem találkozhatom, ám a pedagógus kommunikációképtelen, kirohan az igazgatói irodából.
- Nem szokott így viselkedni - néz utána az igazgatónő, sokkal szelídebben, ám a kérdéses ügyről többet ő sem mond.
{p}
Tiltja a törvény is
Nem jutott még soha ennyi bántalmazás az oktatási jogok biztosi hivatalának tudomására, ám az esetek száma mégis csökken - hallottuk a paradoxonnak tűnő állítást Aáry-Tamás Lajostól, a hivatal vezetőjétől.
- Hadd kezdjem egy személyes kérdéssel: szeretik az oktatási jogok biztosát a pedagógusok?
- A vizsgálatok kezdetén többnyire tartózkodást tapasztalok, ritkán elutasítást. Ám előbb vagy utóbb tudomásul veszik, hogy együtt kell működniük velem. Amikor pedig rájönnek, hogy nem oktatásügyi szuperzsaru vagyok, hanem a törvény betartásában szeretném őket segíteni, ezt nem is feltétlenül kényszeredetten teszik.
- Mit mond a törvény a gyermekek iskolai bántalmazásáról?
- Azt, hogy annak mindenféle formája tilos.
- Pedig nem is olyan régen ez még bevett szokás volt.
- Valóban, még az én gyermekkoromban is sok-sok formája volt tapasztalható a szájon vágástól kezdve a pajeszhúzáson, a fülcibáláson, a kokin keresztül a kiadós verésig.
- Egyértelmű volt a jogalkotók számára, hogy a bántalmazás tiltása bekerül a törvénybe?
- Egyértelmű. Magyarország a nyolcvanas évek végén aláírta az ENSZ gyermekjogi egyezményét, amely tiltja a gyermekek bántalmazását, mégpedig abból a megfontolásból, hogy ők a társadalom legvédtelenebb egyedei, akik oltalmazásra szorulnak, nemhogy a verésük megengedett volna.
- S mit tapasztal, elfogadják a pedagógusok a törvény rendelkezését?
- Többségük elfogadja s egyet is ért vele. Én magam a legsúlyosabb jogsértésnek tekintem, ha egy pedagógus gyermeket bánt, s a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalásához hasonlóan az elbocsátást sem tartom aránytalanul súlyos büntetésnek.
- A törvény tilalma ellenére menynyien bántják tanítványaikat?
- Egyre kevesebben.
- Az ön által készített jelentésekből úgy tudom, mégis egyre több ilyen esettel foglalkoznak.
- Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy egyre többen ismernek bennünket, s fordulnak hozzánk ilyen esetben, másrészt egyre kevesebb szülő tűri el gyermeke bántalmazását.
- Mit tesznek, ha tudomásukra jut a bántalmazás?
- Minden bejelentést kivizsgálunk. Közösen feltárjuk, mi is történt, s azt megpróbáljuk orvosolni. Néha elég egy bocsánatkérés, amit én nagyon fontos emberi gesztusnak tartok, és sokszor csodákra is képes. Az ügyeket ajánlásokkal zárom, amit általában mindkét fél el szokott fogadni.
- S ha mégsem?
- A szülő természetesen fordulhat bírósághoz is. Ha nyolc napon túl gyógyuló sérülést tapasztalnék, akkor feljelentést kell tennem. Erre azonban ötéves működésem során sohasem kényszerültem.
{p}
Kapcsolat a biztoshoz
Érdeklődő olvasóink figyelmébe ajánljuk az oktatási jogok miniszteri biztosának éves jelentéseit, amelyek megtalálhatóak a világhálón: www.oktbiztos.hu. Aki kapcsolatba szeretne kerülni a hivatallal, többféleképpen is megteheti: előzetes bejelentkezés alapján fölkeresheti személyesen Budapesten, a Szalay utca 10-14.-ben, vagy írhat ugyanerre a címre. Telefon: 473-7090, faxszám: 33-26-727 (e-mail-cím:  [email protected]).
{p}
Fegyelem, figyelem
A gyerekek neveletlenül érkeznek az iskolába, a tanárnak a legjobb szándéka ellenére sincs más eszköze a fegyelem fenntartása érdekében, mint egy-egy jól irányzott pofon, tartják sokan. Mi erről a véleménye Deme Tamás pedagógusnak, a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola docensének?
- Messzemenően nem értek vele egyet. Fegyelemre természetesen szükség van az iskolában, ám az az önfegyelemmel kezdődik. A fegyelem jó értelemben véve rend, enélkül valamennyi közösség szétesik, legyen az iskolai, akár települési vagy nemzeti.
- Rend tehát szükséges, csupán az a kérdés, hogy milyen eszközökkel éri el a pedagógus.
- Ha az iskola nem a nevelés helye, hanem "oktatás-végrehajtási" intézmény, akkor vissza lehet élni a fegyelmezéssel. Ilyenkor jönnek a makarenkói pofonok, a szertári verések. Ezek az "erőszak erőszakot szül" elve alapján a diákok ellenakcióival járnak.
{p}
- És törvényszerűen következnek a tanárverések?
- Sajnos, valóban, az elmúlt évtizedben többször is előfordult, hogy a diákok fizikailag szembeszálltak tanárukkal.
- Mi lehet az oka az erőszak elterjedésének?
- A figyelem hiánya. Méghozzá a kölcsönös figyelemé a nevelő és a növendék között. Ezt nevezte a huszadik század talán legnagyobb magyar pedagógus-tudósa, Karácsony Sándor természetes pedagógiai alapviszonynak.
- Végül is mi az alapja az iskolai békének?
- Az, ha nincs fegyelmezés. Bővebben: fegyelem-önfegyelem akkor van, ha nincs szükség fegyelmezésre, mivel a nevelő és növendék megtalálták a közös nyelvet, a nevelőnek sikerült érdekeltté tennie növendékeit.
- Már-már hallom némelyik gyakorló tanár olvasónkat: állna csak egyszer az ő osztálya elé, megtudná, milyen a magyarok istene...
- A képzeletbeli kedves olvasónak elmondom, hogy kezdő tanárként kifejezetten szerettem abba a hátrányos helyzetű kölykökkel teli osztályba menni, amelytől irtóztak a kollégáim. Két hetet adtam magamnak, hogy elfogadtassam személyemet és tervezett munkánkat a mély tekintetű, kemény görög emigráns gyerekekkel.
- Izgalmasan hangzik...
- Természetesen sutba vágtam a dögunalmat kínáló tantervet, s olyan feladatokkal kínáltam meg a kölyköket, amelyeket örömmel végeztek el. Ezek után jött a közös érdek, a kölcsönös figyelem, és később már a szokatlan feladatokat is vállalták. Ahogy a régi vicc mondta: kalandvágyból. A kedvemért, a kedvükért.
- Hogy hívják ezt a módszert?
- Kiigazítanám a kérdését, a kölcsönös figyelem ugyanis nem módszer, hanem a nevelés előfeltétele.
{p}
Tyiha tanár úr
Egyetlen szót egészen biztosan valamennyien megtanultunk oroszból az általános iskolában: tyiha. Vagyis: csend. A szót tanárunk minden órán elismételte, nem is egyszer, s nem is az általános társalgási hangmagasságban. Magyarul: amikor már végképp nem bírt a hangzavarral - a becsengetés után úgy öt perccel -, elüvöltötte magát: "Tyiha!" Kiabálásának néhány percnél tovább ugyan nem tartott a hatása, ám elnevezését hamar megkapta: Tyiha tanár úr. Újabb néhány perc elteltével a hangadóktól beszedte az ellenőrzőket, írta az intőket. Ha a kívánt hatást így sem érte el, el-elcsattant egy-egy pofon is. Aztán csak megszólalt a megváltó csengő.
Tyiha tanár úr idegei az évek során gyorsan koptak, órái egyre gyakrabban teltek üvöltözéssel és verekedéssel. Pontosabban veréssel. Ma is magam előtt látom a képet, amint Feri, az osztály túlkoros vezére az egyik beírást követően nemes egyszerűséggel nyilvánosan kitépte a lapot az ellenőrzőjéből. Ezt már Tyiha tanár úr sem tűrhette tovább, megindult a fiú felé, hogy elégtételt vegyen kicsorbult tekintélyén. Feri látta, ennek a fele sem tréfa, kipattant a padból, s szaladt a kijárat felé. Tyiha tanár úr azonban utánalépett, elkapta a grabancát, felemelte, úgy ütötte a fenekét. A stréberek rémüldöztek, a vagányabbja kuncogott, azt azonban egyként állapítottuk meg örömmel, ez az óra is anélkül telik el, hogy a tananyaggal haladtunk volna. Feri a szünetben bosszút esküdött; ám valamennyien tudtuk, hogy csak a szája jár.
Felnőtt fejjel természetesen nemcsak a verekedőt látom Tyiha tanár úrban, hanem egy fölösleges tantárgy tanítására ítélt szerencsétlen pedagógust is, akinek ráadásul az évfolyam legproblémásabb osztályában kellett volna némi eredményt felmutatnia. S "Élet tanár úr" azóta megtanított arra is, hogy az igazi nagy pofonokat nem a nyilvánosság előtt osztogatják, s nem is feltétlenül fizikai bántalmazással járnak együtt...
Tyiha tanár úr fegyelmezési módszereit azonban ma is helytelennek tartom, mint ahogy bármiféle verés igazolhatatlan számomra. De védhetetlen akkor is, ha szigorúan csak a pedagógia felől közelítünk: abszolúte eredménytelen volt.
{p}
Nem válik be
Erkölcsi szempontból feltétlenül elítélendő a gyermekek iskolai verése - értékelte a jelenséget Ranschburg Jenő pszichológus. De nem válik be nevelési szempontból sem. A "nadrágszíj módszerrel" azonnali eredményt ugyan el lehet érni, a gyermek, ha kényszeredetten is, de engedelmeskedik, ám ha kiegyensúlyozott, egészséges lelkű felnőttet szeretnénk nevelni belőle, akkor ez a módszer mindenképpen elvetendő. Abban önmagában igazuk van a pedagógusoknak, hogy a közösségbe, társadalomba egyre nehezebben beilleszkedni tudó gyerekek kerülnek a kezük alá. Sokuk panaszolja az eszköztelenséget is, lassan már az osztályzattal sem fegyelmezhetnek - persze az nem is arra való. Jó néhány tanár sikertelen szakmailag, illetve a magánéletében, amit sajnos nem egy közülük a gyermeken torol meg. Akik így tesznek, elfelejtik, hogy a bántalmazás félelmet és utálatot szül.

Ezek is érdekelhetnek