Kölcsönkapott túlélő

Barátságos, könyvekkel teli kis lakás Százhalombattán. A flanelinges, farmernadrágos, jóképű házigazda tavaly nyáron nősült, karcsú feleségének gömbölyded pocakja jelzi, májusra babát várnak. Összekulcsolt kézzel ülnek, előttünk az asztalkán kávé, sütemény, üdítő. A hangulat idillikus. Ami ellenben tizenhat éve történt a Magas-Tátra lomnici sípályáján az akkor huszonegy esztendős fiatalemberrel, már-már hátborzongató.
Tapasztó György, a tiszaújvárosi másodéves műegyetemista lesikláshoz lendült 1989. február 22-én. Onnantól több mint két hónapig a "se kép, se hang" tudattalan állapotában volt, csak később hallotta vissza ennek az időszaknak a stációit. Másfél hónap a fővárosi traumatológiai intézet "elfekvőjében", ahol a súlyos gerinc- és fejsérülést szenvedett kómás fiú életéről már lemondtak az orvosok. Harmincöt kilósan, felfekvéssel tele adták ki a szülőknek, akik saját költségükön szállíttatták el "félhalott" fiukat április 18-án Linzbe. Augusztusban tértek haza.
- A magyar pénztárcának mérhetetlenül drága kezelést csak részben fizették a szüleim és nővéremék - pontosít Tapasztó György. - Többre nem telt nekik. Kinn azonban a szerencse mellénk szegődött, mert a linzi városi lap cikke nyomán egy helyi civil szervezet adománygyűjtő felhívást tett közzé, s a költségekből átvállalt valamennyit a tartományi minisztérium is.
{p}
- Mikor tért vissza az öntudata?
- Június 9-én szólaltam meg először, onnantól vannak emlékeim. Igaz, a műszerek már a megérkezésem után tíz nappal jelezték, túl vagyok az életveszélyen. Ausztriából hazatérve hónapokig "ingáztam" édesapám segítségével a bükkszentkereszti víkendházunk, tiszaújvárosi lakásunk és a kórházak között. A rákövetkező év májusában már járókeret nélkül, mankóval közlekedtem. Miközben az országban zajlott a rendszerváltás, családunkhoz is beköszöntött egy teljesen új, küzdelmes korszak. Ősszel visszamentem az egyetemre, de az első év azzal telt, hogy ismét megtanultam felkelni, mosakodni, öltözködni, közlekedni. Megtanultam újból élni. Egy év múlva már vizsgáztam is, és 1995-ben kaptam meg villamosmérnöki diplomámat a Kandó Kálmán Főiskolán.
Már-már megkönnyebbülnék a hallottak után, de a folytatás sem kevésbé rázós.
- Egy barátommal azt terveztük, a nyár egy részét túrázással töltjük a Börzsönyben, és csak ősztől keresünk állást. Az egyik túrán beleestem egy gödörbe, nyolc hétig gipszelt lábbal feküdtem. Az álláskeresésem pedig úgy indult, hogy az első helyen közölték velem: mivel sem a mozgásom, sem a beszédem nem tökéletes, esélyem sincs rá, hogy villamosmérnökként munkát szerezzek. Aztán a Mol Rt. százhalombattai olajfinomítójában "befogadtak". Azóta is itt dolgozom, az információ-technológia főmunkatársaként. Munkásszállóról kerültem ebbe a szolgálati lakásba, később megvehettem és felújítottam. Évekig önellátó agglegényéletet éltem. Akadtak persze közben barátnőim, de egyik kapcsolat sem bizonyult hosszú életűnek. Aztán jött Kriszti...
Egymásra mosolyognak, és a feleség veszi át a szót.
- Gyurit konduktorként kéthetes "kölcsönkezelésre" kaptam a kolléganőmtől, aki éppen szabadságra ment. Volt ugyan egy komoly udvarlóm, mégsem utasítottam vissza Gyuri meghívását. Lehetetlen őt nem szeretni, mert nagyon jó ember. Tele derűvel, igazi túlélő, küzdő típus. Nyugodt és racionális, érzékeny és intelligens.
- Krisztivel itthon is mellém szegődött a szerencse - simogatja meg felesége pocakját a férfi. - Ha belegondolok, 1996-tól járt ide Pestről dolgozni, hat évig mégis elkerültük egymást ebben a kisvárosban. Aztán találkoztunk. A folytatás pedig kettőnktől függ.