Nevelő pofonok

Amikor az óvodás nem hagyja magát felöltöztetni, és az anyja ráhúz a fenekére, vagy nyakon legyinti az ebéd előtt süteményt csóró fiát, netán szétcsap a verekedő kölykök között - ez nem büntetés, hanem problémamegoldás. Ki rója fel az ilyeneket anyjának, nagyanyjának? Az én anyukám például nem is tudott nagyot ütni, csak csapkodott, s ha fürgék voltunk, kezének csak a szele suhintott meg minket.
Nem így nagyanyám. Mivel ő kormányozta az egész nagycsaládot, előle nem mertünk elszaladni. És bizony kiosztott olykor egy-egy nyaklevest, munkától érdes kezéből igencsak jelentőségteljeset. De soha nem idegességből, még csak nem is dühből, hanem, ahogy ő mondta: helyére tette a gyereket. Például amikor egyik égetni való unokabátyám csípős mustárral kente be a macska hátsóját, jó nagy pofont kapott, s mindjárt párosan. Nem is tette többé. Ugyancsak kapott, amikor a szomszéd nénit ijesztgette szellemnek öltözve vagy amikor a húga babáját felboncolta. Hogy ezért-e vagy másért, de rendes, derék ember lett belőle, aki mindenkinél jobban szerette nagyanyját. Ezzel különben mindnyájan így voltunk.
Az apai pofon mindig jobban fáj. Nemcsak azért, mert férfi adja, hanem mert nagyobb a jelentősége is. Az én apám gyerekkoromban soha nem ütött meg, s kamasz koromban is csak egyszer: elsős gimnazista koromban csak a téli szünet végén mutattam meg ellenőrző könyvemet, benne a hajmeresztő fizikaosztályzatokkal. Akkor bizony lekevert egy nagy pofont. A másikat majdnem húszéves koromban kaptam, amikor egy általuk ismeretlen fiúval - későbbi férjemmel - kimaradtam, és csak éjjel kettőre értem haza tizenegy helyett. Mivel addig mindig pontos voltam, azt a pofont az ijedtség és az aggódás vezérelte. Már magam is szülő voltam, amikor ezt megértettem. Mindent egybevetve elmondhatom: anyától, apától, nagyanyától igazságtalan pofont nem kaptam. S eddig még az élettől sem.

Jelez az egyes
Ha a gyermek fizikailag és pszichésen sérül, az legmarkánsabban a tanulmányi előmenetelében mutatkozik meg. További figyelmeztető jel lehet, ha kerüli kortársait, visszahúzódik, alig hallani szavát, nem barátkozik, depresszív, s ezzel hozható összefüggésbe az alacsony önértékelés és a kisebbrendűségi komplexus is.
De a gyerekek csak egészen ritkán beszélnek erről. Ennek oka egyfelől, hogy legtöbbjüknek nehezére esik saját szüleit bevádolni, másfelől a fájdalom és a félelem mellett még szégyent is éreznek, hiszen a verést azért kapták, mert rossznak ítélték őket. A családon belüli erőszak kérdéskörének egyik nagy problémája éppen az, hogy nem látványos. Négy fal között történik. A másik, hogy ha észlelik is, akkor sem szívesen avatkoznak bele, mondván ez a família belügye.