Tavaszelevenítő

Ahogy a földművelőben is ott lobog a tettvágy: ki a kertbe, ki a határba, szántani és vetni, metszeni, permetezni, az új termést megalapozni. S ahogy az ifjakban feszül az erő: küzdeni, hódítani, sikerre törni; megmarkolni az életet.
Húsvét, reméljük, majd megeleveníti a tavaszt. Első kerti virágaival, első illataival, melengető napsugaraival. S fölébreszti a lelket is, hogy megérezzen valamit a régi idők húsvétváró hangulatából. A rendbe tett porták, a tisztára pucolt ablakok jóleső látványából, a frissen mosott, keményített ünneplőruhák üde illatából. Az örömteli várakozásból, hogy ismét együtt lesz a család. A nagy sütés-főzésből, az omlós süteményekből, a jó csülkös sonkák feledhetetlen ízéből. Megérezzen valamit az önfeledtségből, a pajkosságból: a vödörrel locsoló legények lendületéből, a menekülő lányok vidám sikolyából. S ne csak érezzen, tegyen is érte valamit, hogy el ne hervadjon végleg ez a szép hagyomány.
Gyéren sarjad a fű a mi kertünkben is. Kezdek aggódni: hogy lesz ebből húsvét hétfőre nyuszifészek? Mert akármilyen természettudományos abszurdum is, hozzánk még jár a nyuszi, megépíti a fészkét a ribiszke- és mogyoróbokrok tövében és teletojja színes papírba csomagolt csokitojásokkal. Aztán illa berek, nádak, erek, eltűnik a reggeli harmatban. A legkisebbik, az ötéves Ádám még nagy szemekkel kutatja, és a fészek körüli fölborzolt fűben a nyuszi lába nyomát véli fölfedezni. A "nagyok", a nyolcéves Eszter és a tízéves Máté már csak mosolyognak a "bajszuk alatt", hiszen tudják, hogy ezeket apu készíti a zsenge, tépett fűből kora reggel. De hallgatnak erről az öccsük előtt, mert tudják (hiszen ők is átélték), hogy a mese nagy és fontos dolog: eggyé válhat benne ki-ki maga is a képzelet szülte csodával. Amikor pedig eljön a pillanat, és lehet keresni a fészkeket, ők is olyan izgatott örömmel futnak széjjel a kertben, mintha a puttonyos nagy fülű nyuszi az imént illant volna el a kert alatt.
{p}
De hiába a kitartó hűvös napok, hiába a zord szelek, kertünk napos zugában már győzelemre áll a tavasz. Zsenge fű sarjad a barna televényen, s lesz napról napra zöldebb, húsosabb. Hogy majd a tüzelő nyárban dúsan növekedjen, éljen, sokasodjon, s aztán televény legyen belőle is. Beleborzongok a gondolatba: egyszer majd nekem is ki kell lépnem ebből a világból, itt kell hagynom gyermeket, feleséget, tavaszt, húsvétot, bort és kalácsot; az egész életet. Egyszer majd ilyen barna hamvadék leszek magam is... De ha nem szélfútta levél a világ, ha minden zaklatottsága ellenére élő törvénye, álló rendje és fenntartója van a Mindenségnek, akkor van remény. Mert a Teremtőm, aki előhívott a semmiből, egykor a porom fölött megállva majd ismét megteszi. Hiszen mi nehezebb? - kérdezem én is Pascallal, a neves francia filozófus-matematikussal. "Mi nehezebb: megszületni vagy feltámadni; az, hogy ami sohasem volt, az legyen, vagy hogy továbbra is legyen, ami egyszer már volt? Nehezebb-e vajon életre születni, mint az életbe visszatérni? A megszokás miatt az egyiket könynyűnek, a megszokás hiánya miatt a másikat lehetetlennek tartjuk." Húsvét a lehetetlen cáfolata. A sárból, porból, hamuból föltámadó élet hírnöke. Az öröklét záloga.