A mélyen kódolt anyaság

Még ma is hibátlan alakú és sugárzóan bájos - jegyeztem meg magamban a kétgyermekes Temesvári Andreáról, ahogy tavaly ilyentájt felém sietett. Akárcsak a nyolcvanas években, amikor a világ hetedik legjobb teniszezőjeként ünnepelték. A habos kávé mellett már rég nem a londoni Wimbledon vagy a párizsi Roland Garros bajnokságainak emlékezete a téma, sokkal szórakoztatóbbak a hároméves Timike napi óvodás történetei. Bár a tenisz változatlanul része Andrea életének, ma főfoglalkozású mami és feleség.- Hálás lehetek Istennek, mert tehetséggel áldott meg, és élni tudtam vele. De bármennyire is örülök a múltamnak, nem cserélném el a jelent és a családomat semmiféle sikerre. Átértékelődött az életem, mondta nekem, mielőtt a húsz hónapos Márk fülig érő szájjal át nem vette a főszerepet. Pillanatok alatt a garázsból elém vonszolta a pedál nélküli, oldalt lábbal hajtható kismotorok teljes kollekcióját, a kéket, a pirosat meg a lilát... - Minden pillanatát élvezem - súgta mosolyogva akkor édesanyja, akiről a napokban olvastam: harmadik babáját hordja a szíve alatt.

Érettebb hang
Azt mondják, az anyaság kódolva van a nőkbe. Igaz lehet. Dévai Nagy Kamilla, mióta az eszét tudja, arra készült, hogy altatókat fog dúdolni a gyermekének. Három-négy csemetére vágyott - két fiúnak adott életet. Az énekesnő induló pályáját a szülői szerep persze megnehezítette:
- Mint a mérleg nyelve, billegett előttem, hogy a családdal menjek, vagy szerepelni. Úgy oldottam meg, hogy végül is a világ legboldogabb kismamája én voltam. Mindenhová vittem őket magammal. A hátamon ült a kisebbik, az oldalamon jött a nagyobbik. Azt mondtam, bebizonyítom, hogy lehet egyszerre anyának és énekesnőnek lenni. Amíg a színpadon álltam, valaki vigyázott rájuk, de ott is láttak engem, tehát nem kiabáltak utánam. Sosem éreztem az anyaságot hátránynak, hanem előnynek. Lehet is hallani a változást a hangomon a régi felvételeken. Sokkal teltebben és érettebben, érzelmileg gazdagabban énekeltem, miután megszülettek. Persze nem volt könnyű, s amikor nagyobbak lettek, akkor is akadt sok nehézség. Azért nem utaztam el Malajziába, Japánba, Borneóra, mert kémiából dolgozatot írtak, és kértek, maradjak itthon. Nem bántam meg. A korai anyaságnak köszönhetem, hogy a mai napig jó barátok is vagyunk a fiaimmal. A nagymamaszerep is igazi boldogság, nem tudok betelni vele.
{p}
Különleges szupernagyikkal is összehozott minket a jó sors. Például az egri Sári nénivel, aki tyúkanyó módjára gyűjtötte maga köré a huszonéves sportoló fiúkat-lányokat, és óriási palacsintapartikat rendezett nekik. A lakásban, ahol egyedül élt, ilyenkor két tucat éhes vendég szorongott, ő meg csak kente a lekvárt, keverte a túrót lankadatlanul. Sajgó hátról és fájó visszerekről sosem esett szó. Pityeregni csak egyszer látták az életvidám idős asszonyt. Az egyik reggel ugyanis az történt, hogy mire befejezte a tempózást, a strand előtt hűlt helyét találta a kerékpárjának. Kinek kellett a kivénhedt drótszamár, sosem derült ki. Sári néni fogadott unokái előbb tűvé tették a várost a kétkerekű után, majd mást gondoltak. Titokban gyűjtést rendeztek, s vettek neki egy sokkal jobb bicajt.

Nem könnyű
Emberfeletti küzdelmekkel és hangok nélküli segélykiáltásokkal is szembesültünk. A bajnai Hosszú Verona vér szerint nagymamája a 23 esztendős, súlyosan értelmi fogyatékos Pityunak, de egyhetes kora óta anyja helyett anyjaként neveli unokáját. Az idős asszony szégyenkezett a lánya miatt, aki a terhesség alatt végig ivott és dohányzott, aztán pedig egyszerűen a kórházban hagyta gyermekét.
Pityu dongalábbal született, már egyéves korában megoperálták. Aztán egy esztendőre rá feltűnt, hogy a fiú nem beszél, csak furcsán nyögdécsel. Orvoshoz vitték, ahol megállapították a fogyatékosságát. A szakemberek az intézetet javasolták, de a nagyszülők a mai napig ragaszkodnak unokájukhoz.
Pedig nem könnyű, ismerte be Verona. A fiú állandó felügyeletet igényel, artikulálatlan nyögéseiből és kézjeleiből próbálják megérteni, nem szobatiszta, és ha megéhezik, pépessé tört ételekkel etetik, injekciós tűvel vagy kiskanállal adagolva. Húsz négyzetméternyi szobában élnek, ahol az alacsony gerendák között vastag kartonpapírral tűzdelték meg a mennyezetet, hogy ne ázzon be.
Ha ők a férjével már nem lesznek, magyarázta Verona, Pityu egy szeretetotthonba kerül majd, előre intézkedtek róla. Magukról, az elveszett álmaikról, vágyaikról nem esett szó.
{p}
Csak tárgyak!
Amikor Szabó Magda gyerekként széttörte a nagyanyjától örökölt díszbögrét, az apja azt mondta: "Na, hála istennek, ez sem él túl! Olyan kellemetlen, hogy a tárgyak túlélik az embert. A bögrében az volt az érdekes, hogy a te nagyanyád adta nekem. Az ő szeretete volt a bögrében. Nem képzeled, hogy a nagyanyád irántam érzett szeretete széttörhet, mert a te ügyetlen kezedből kiesett?" Az írónő annyira nem hisz a halálban. Hisz a test elmúlásában, de hiszi a test feltámadását is. Ahogy az apja nevelte: "Ha egyszer nem leszünk, kislányom, és az is előfordulhat, hogy egészen magadra maradsz, nem leszel egyedül, mert a halottak mindenütt veled vannak. De akkor te se hagyd el a halottaidat."
Hogy az anyai szeretet a síron túl is kísér, arra egy idős néninél láttuk a legmegrendítőbb példát. Az asszony negyven évig várta haza a fiát, mert nem hitte el, hogy elesett a fronton. A fiú egyszer fogadott a többi legénnyel, hogy meg bír emelni egy szekeret. Alábújt, és a hátával megemelte, de sérvet kapott. Ezért az első sorozásnál kimustrálták. Később persze ő is angyalbőrbe bújhatott. Mielőtt elment a háborúba, azt találta mondani: bármeddig lesz is távol, egyszer egy szép karácsonyon bekopogtat a szülői ház ajtaján.
Aztán múltak az esztendők, az anya rendületlenül várt. Valahányszor közeledett a karácsony, izgalom lett úrrá rajta. Annyira, hogy ilyenkor - idős kora ellenére - természetellenesen megduzzadtak a tejbimbói a mellében. Eltelt negyven év. Az anya már a halálos ágyán feküdt, és ezt mondta: "A fiam él, de lehet, már csak a fenti világban találkozom vele. Nem baj, őrá ott is vigyázni kell, még nekiáll emelgetni a Göncölszekeret."
{p}
"Az anyák halhatatlanok. Csak testet, arcot, alakot váltanak; egyetlen halott sincs közülük; fiatalok, mint az idő. Újra születnek minden gyerekkel, megöletnek minden halottal - harmadnapon föltámadnak, mire virradna." (Ratkó József)

Május legszebb vasárnapja
A háttérben megy a tévé. Benne a fél lábon táncoló, csinos háziasszony hipp-hopp, fényesre varázsolja a lakást. Semmi erőfeszítés, arcán mosoly. Aztán újabb reklám csábít. Eszerint a pelenka mindig száraz, és a baba kicsattanóan egészséges és persze sohasem sír.
Egy ideig unottan nézzük, aztán "friss" édesanya húgom hangosan felnevet:
- A kakinak igenis szaga van, a gyerek - akárhogy is óvjuk a széltől is - olykor beteg, és a szuper tisztítószerekkel sem gyerekjáték rendben tartani a lakást... Tudod, a játszótéren a sokgyerekes anyukák azt mondják: minél több csemetéje van, annál nehezebben mond le a következőről...
Érdekes, hogy az anyák napja életre hívása és elterjesztése egy olyan nőhöz kötődik, aki sosem ment férjhez és nem szült gyereket. A hiány, hogy sosem lett anya, valamint saját édesanyjának mély tisztelete ültette el az amerikai Virginia államban élt Anna Jarvisban a gondolatot, hogy külön ünnepnapot kellene szentelni az életet adó asszonyoknak. Édesanyja előtt is fejet hajtott ezzel, aki, noha tíz utódot hozott a világra, csupán hármat tudott felnevelni, Annát és két fiútestvérét. Amikor 1906 májusának egyik vasárnapján elhunyt, a lánya megfogadta: ünnepet teremt anyja tiszteletére. A következő évfordulón Craftonban ötszáz szál szegfűt osztott ki a templomban az istentiszteleten jelen lévő anyák között.