Állatok királya

Mária, a felesége a minap eldicsekedett a boltban, újítják fel a házukat. Egy lendülettel előpakolták a betonkeverőt, meghozatták a cementet, aztán megérkezett a teherautó is, és lezúdította a sódert. Látható volt, valami készül.
Amolyan sátortetős falusi kockaház a Zoliéké, típusterv szerint húzták fel vagy harminc éve. Elöl két redőnyös ablak, kopottas kőporozás, körül téglából rakott kerítés - ilyen építményből kisezer van ezen a vidéken. "Cimbora, csinálj nekem ebből egy várat!" - lapogatta a kőműves hátát Zoli hajnalonta, aztán elhajtott a terepjáróval. A mester pedig nekilátott. Előbb kis tornyocskákat biggyesztett a házra, kerekded bástyát emelt aztán, mintha lőréséből kitekintve a gazda elháríthatná az ostromló seregeket. Egész nap zúgott a keverő, a segéderők hiába panaszkodtak a porzó veséjükre. A redőnyöket szétverték, csillogó műanyag ablakok érkeztek, aranysáv díszítette mindet. Hogy az épület mélyvörös legyen, azt Zoli ötlötte ki. Nyáron, amikor Velencében gondoláztak az asszonnyal, épp ilyen színű palotákat láttak. Ők sem adják hát alább. Lett köré fehér kerítés is - rég kinézték a Dallasból.
Az én házam az én váram - legeltette a szemét estefelé a csaknem kész építményen Zoli. Valami furcsa hiányérzete támadt mégis, bepattant hát a kocsiba, s elporzott. Reggel a szomszéd felrántotta a redőnyt, s a látványtól majdnem elejtette a gurtnit.
Zoliék kerítésoszlopain oroszlánok üldögéltek. Fehér, gipszből öntött ragadozók, formára olyasmik, mint a pesti Lánchíd hídfőinél heverésző "kollégáik". Zoli sosem hencegett vele, mibe került a tizenkét oroszlán. Minden pénz megért neki, hogy a szomszéd tényleg "lehidalt" az állatok királyától.