Mini, az örök

Bizony, negyven éve már annak, hogy rettenetes közbotrányokozással elindult diadalútján a csöppnyi darab. Először André Courreges francia divattervező jelentette meg a kifutón, majd átvette tőle és széles körben elterjesztette Mary Quant angol tervezőnő. Nem volt talán elég csapás a felnőtt társadalomra a Beatles, még ez is?! Felháborodott tanárok, sopánkodó anyukák és szigorú apukák próbáltak szembeszállni a divattal, mit sem törődve azzal, hogy ennél reménytelenebb harc nincs a világon.
A szerző kénytelen bevallani, hogy osztályfőnöknője egyszer kis híján hazazavarta a gimnáziumi buliról ez ügyben. Pedig az 1967-es magyar mini még szolid kezdeményezés volt a hetvenes évek szoknyaméreteihez képest. Tehát a tanárok tajtékzottak, ami persze csak növelte a mini népszerűségét, majdnem annyit ért, mint a fiúk elismerő pillantása.
Ha az első minizők huszonéveikben jártak, akkor ma unokájuk is előkaphatja a padlásról a nagyi szoknyácskáit. Így aztán már a harmadik generáció mutogathatja, amije van. Igaz, egy baja is akad a rövid szoknyának: mindenki azt hiszi, hogy jól áll neki. Pedig bizonyos súlyhatáron és bizonyos koron túl bosszút áll és nevetségessé teszi viselőjét. Hiába fiatal a lány, ha méretei hatalmasak, s hiába van még mindig nagyon jó lába a hatvan felé közeledő egykori szépasszonynak - amit nem szabad, azt nem szabad!
Persze azért némi engedményt tehetünk: a vaskosabb nők átlátszatlan fekete harisnyával viselhetik a szolidabb változatot, s az idősebbek is kivillanthatják térdüket. (Visszeres láb fölött viszont már ne huncutkodjon aligszoknyácska.) Még egy alapszabály: a szoknya minden esetben legyen hosszabb a szélességénél, mert különben viselője inkább kockának, mint nőnek fog látszani.
Ez a divat hol egyeduralkodó, hol elvegyül a többi közé, hol csak a legkonzervatívabb lányok körében tartja magát, máskor újraéledve szárnyal - de a mini él, a mini élt, a mini élni fog.