Szorongva falt doktorok

Néhány éve még hasogató fejfájás gyötörte, és ki-kihagyott a szíve. Aztán fordult a kocka: halántékában szaporán lüktettek az erek. Végül a kínzó álmatlanság után jutott el máig, mikor is az ízületei szaggatnak kegyetlenül. A hipochonder férfi szomorúan panaszolja: családja és munkatársai gyakran megvádolják azzal, hogy bizonyos előnyök eléréséért színleli egy-egy betegség tüneteit.
Pedig a képzelt beteg valóban meg van győződve arról, hogy fájdalmai valóságosak, sőt a szörnyű kóroktól való rettegésben a tünetek erősödni szoktak. Úgyszólván sohasem kisebb bajra, hanem komoly betegségre gyanakszik. Általában maga is érzi, hogy egyetlen köhintést vagy horzsolást túlreagál, mégis társalgása a saját egészsége (pontosabban egészségtelensége) körül forog.
A képzelt beteg egyúttal képzett is: állandóan az orvosi lapokat bújja, szakkönyveket vásárolgat össze a feltételezett kórról, és valóban produkálja is a tüneteket, sőt gyakorta úgy alakítja az életét, napirendjét, mintha tényleg az adott betegségben szenvedne. Időről időre változik az agyrém, mert minden hír nyomán bizonyosnak érzi, hogy őt is épp a szóban forgó betegség támadta meg.
A hipochondriás beteg "falja" az orvosokat. Mivel vélt bajáról sok ismerettel rendelkezik, nemegyszer közli is diagnózisát a doktorral, és javaslatai vannak az "életmentő" beavatkozásokra. Szükségtelen vizsgálatoknak veti alá magát, még akkor is, ha azok fölösleges kockázattal járnak. Ha mégsem adnak neki igazat, azt csupán annak tulajdonítja, hogy nem szenteltek rá kellő figyelmet, illetve hogy a szakember nem áll hivatása magaslatán. Mihelyt az orvoshoz való viszonyát kikezdi a düh (amiért szembesítik vele, hogy kutya baja), odébbáll, keres magának egy másikat - és kezdődik minden elölről. Mivel állandóan panaszkodik, fennáll a veszélye, hogy egy idő után nem veszik komolyan akkor sem, ha történetesen valóban megbetegszik.
{p}
A közhiedelemmel ellentétben a hipochonder tényleg szenved, teljesen leköti az állapota körüli aggodalom. Gyakran teljes kimerültségre panaszkodik, ami az állandó stresszes helyzet miatt hellyel-közzel érthető. Gyakran a társas kapcsolatai is rámennek az örökös szorongásra. Általában az olyan emberek, akik korábban súlyos betegségen estek át vagy nagybeteget ápoltak, nagyobb valószínűséggel "túlaggodalmaskodnak". A szeretett személy halála is hipochondriát válthat ki. Előfordul, hogy valakinek a "halálos kór árnya" ad módot egyfajta mártírszerep eljátszására: úgy érzi, tetteiért, viselkedéséért már nem kell vállalnia a felelősséget.
A pszichoanalízis atyja, Sigmund Freud szerint a hipochonder egyéb szorongásai elől menekül képzelt betegségébe, gyógyításához tehát a szorongás tárgyát kell megtalálni. A pszichoterápia során (súlyosabb esetben antidepresszánsokkal és szorongásoldó gyógyszerekkel támogatva) segítenek a páciensnek felismerni a tünetek mögött meghúzódó érzéseket. Szakemberrel folytatott beszélgetésekkel és a környezet támogató megértésével minden második hipochondernél javulást érnek el. A kezelés sikere azon múlik, a beteg megérti-e, hogy a testi betegségre utaló jelek a pszichológiai problémák megjelenési formái, tehát a gyógyulás a lélekben kezdődik.

Egy baj százat csinál
"Túl sok veszély leselkedett Yossarianra, és mind szemmel kellett tartania. Ott voltak a nyirokmirigyek, amik kikészíthették. Ott voltak a vesék, az idegpályák, a vírusok. Agytumor, Hodgkin-kór, leukémia, érelmeszesedés. Ott voltak a felhám szöveteinek termékeny vörös mezői, mind lehetséges rákbölcső. Ott voltak a bőrbetegségek, a csontbetegségek, a tüdőbetegségek, a szív, a vér, az ér betegségei. Yossarian oly sok károsodástól rettegett, hogy néha kísértésbe esett, ne szentelje-e magát a kórháznak, és töltse egész hátralevő életét elnyújtózva egy oxigénsátor alatt."
(Részlet Joseph Heller: A 22-es csapdája című regényéből)