Boci, bika, bú

Különösen verbális adottságaival tűnt ki: egyéves korától szűnni nem akaró, állandó, vidám csicsergésével hívta fel magára a figyelmet. S mivel örökös meseigényét már alig tudtuk kielégíteni, mohóságában ötéves korára magától megtanult írni-olvasni. Egyszóval október 2-i születését fontolóra véve felvetődött, hogy ne punnyadjon tovább az oviban, menjen korábban iskolába. El is vittük Lucát az iskolába, az igazgató néni elé járulva előadtuk a kérésünket. Ránézett madárcsontú, szőke kislányunkra, és kedvesen megkérdezte: - Hogy hívnak, kicsikém? A mi talpraesett, szerepelni imádó gyermekünk ebben a pillanatban összeomlott a felelősség súlya alatt. Némi hezitálás után nagy nehezen kinyögte:
- Lucika...
- No de milyen Lucika?
...Csak sápadoztunk. Az igazgató néni összenézett az igazgatóhelyettessel meg az elsősök tanító nénijével, aztán résztvevően megsimogatta a gyerek fejét:
- No és tényleg annyira akarsz már iskolába jönni?
- Hát... - sunyta le a fejét Luca,
A pedagógusok ránk vetett tekintetében sok minden volt: utálkozás az ambiciózus értelmiségi szülők iránt, részvét a szerencsétlen, túlhajtott kisgyerek sorsa felett. Megalázottan kullogtunk el. Mielőtt a nevelési tanácsadóba mentünk volna, igyekeztünk néhány olyan kérdést feltenni neki, amihez hasonlót elképzelésünk szerint kap majd. Így például:
- Milyen háziállatokat ismersz?
- Boci, bika, bú... - pöntyögte a leányka, s mi rémülten meredtünk egymásra. Úristen, ezt a gyereket még a gyogyóba se veszik fel!
Aztán, mire a nevelési tanácsadóba értünk, valahogy feloldódott a zárlat az agyában. Innentől kezdve soha többé nem kellett ötpercnyit sem foglalkoznunk a tanulásával - egészen a summa cum laude diplomáig.