Jogi esetek

Egy férfit elbocsátottak az állásából. Hősünk az akkori szabályok szerint hatvanéves korában mehetett volna nyugdíjba, a felmondását pedig éppen az ötvenötödik születésnapja előtt egy héttel írták alá. A dolog hátterében természetesen az állt, hogy ha az embernek már kevesebb, mint öt éve van hátra a nyugdíjig, sokkal nagyobb végkielégítésre tarthat számot, hiszen ilyen korban már nagyon nehéz állást találni - a jogszabály azt a célt szolgálja, hogy az elbocsátások során inkább azokat érje meg anyagilag elküldeni, akik még könnyebben el tudnak helyezkedni.
A férfi beperelte volt munkáltatóját a bíróságon. Természetesen nem azért, mert elbocsátották, hiszen ehhez a cégnek joga volt, hanem azért, mert szerinte a felmondását nem az ő főnöke írta alá - vagyis nem az, aki az adott helyzetben a munkáltatói jogokat gyakorolta. A férfi nagyon hosszú időt töltött el a nagyvállalatnál, és minden utasítást egyetlen embertől - egy csoportvezetőtől - kapott. Vele beszélt, hogyha szabadságra akart menni, neki szólt, ha megbetegedett. A felmondást viszont nem ez az ember írta alá, így logikusnak látszott a férfi számára, hogy a felmondás nem szabályos. Ha pedig nem szabályos, akkor semmis, és ha semmis, akkor új felmondást kell írni, ezzel pedig már belecsúszik a védett időszakba, és jelentősen nagyobb végkielégítésre tarthat számot.
A bíróságon azonban kiderült, hogy a csoportvezetőtől pár nappal korábban elvették a munkáltatói jogok gyakorlásának jogát a cégnél. Ő továbbra is irányította az alkalmazottak munkáját, de a munkáltatói jogokat a cég belső szabályzata szerint már az egyik igazgató gyakorolta, vagyis továbbra is az osztályvezető mondta meg, hogy a rúdnak ki melyik végét fogja, de embereket felvenni vagy nekik felmondani csak az igazgatónak volt joga. Vagyis a felmondás szabályosan történt, még ha a munkavállalónak nem is lehetett fogalma róla, hogy az emlegetett igazgató bármilyen módon az ő fönöke lenne. A férfi nem akart a dologba beletörődni, ekkor azt kezdte bizonygatni, hogy a felmondást utólag dátumozták vissza, csakis azért, hogy ő kevesebb végkielégítést kapjon. Ezt viszont nem lehetett bizonyítani, tehát ez a próbálkozás is kudarcba fulladt. A bíróság elutasította a férfi keresetét, és megállapította, hogy a felmondás megfelel a formai és tartalmi követelményeknek.
Miért érdekes ez? A cég formailag szabályosan járt el, mégis a törvény szellemével ellentétesen. A nyugdíj előtti védelmi idő azért van, hogy olyan idős ember, aki a nyugdíjkorhatárig valószínűleg nem kap már munkát, ne kerüljön az utcára, vagy ha igen, ezt a hátrányt az elbocsátó vállalat a megemelt végkielégítés formájában fizesse meg neki. Egy egyszerű módszerrel ezt a szabályt a vállalat megkerülte. Ugyanakkor azt a férfi és az ügyvédje is jól tudta, hogy csak formai hibákkal lehet a bíróságon egy felmondást megtámadni, tehát nem az alapvető igazságtalanságra, hanem a formai hibákra hivatkoztak - viszont formailag minden rendben volt a felmondással.
A bíró meg is jegyezte, hogy - őszinte fájdalmára - a polgári perrendtartás módosítása óta a magyar bíróság nem igazságot, csak jogot szolgáltat. Hogy a kettő között mi a különbség, azt a fenti példából könnyedén megérthetjük. Az igazság kiderítése ugyanis a bíróság költségvetésének sokszorosából is megvalósíthatatlan. Ezen lehet búsongani, de mielőtt a bíróságra indulunk, jól gondoljuk meg, hogy a jogunkat vagy az igazunkat keressük, mert az utóbbit nem feltétlenül fogjuk megtalálni.