Nem várt csemete monológja

Laktam az anyu hasában kilenc hónapig, állítólag ez normális, nem tudom, nem beszéltem erről a többi gyerekkel. Nekem ott jó volt, bár néha rázkódtunk, néha remegtünk, néha úgy éreztem magam, mint akit máshová kívánnak. Még hogy "az anyja hasa" a világ legjobb helye! Sokat szenvedhet az, akinek még ott volt a legjobb. Próbáltam megerősíteni a helyzetemet, voltak azonban napok, amikor fentről leküldtek valami lét, amitől szinte kábult lettem. Máskor alulról fürösztöttek szúrós levekben, de még az is elviselhetőbb, mint az ugrálás. Igen, ugrált a has, amiben laktam, nagyokat rázkódott, olyan volt, mintha turmixban lennék (azóta sok szót megtanultam), de én makacs vagyok, hiába akartak kirázni onnan - maradtam!
A születés elég macerás volt, nyomtak, rángattak, erős zajra és fényre érkeztem, hát, jobb, hogy túl vagyok rajta! Három napig nevem sem volt, meg se szólítottak. Egyszer-egyszer arra járt valami fehér köpenyes, és enni adott, ebből jöttem rá, hogy éhes voltam. Hetekig maradtam a kórházban, körülöttem jöttek-mentek a babák, sírósak és nevetősek, jöttek nézegető nénik és bácsik, mindenkinek a sajátja tetszett legjobban, rólam nem készült se fotó-, se videofelvétel. Pedig aranyos gyerek vagyok én is, de anyukám elszökött a szülés után, apukám azt sem tudja, hogy a világon vagyok - el is határoztam, hogy én sem leszek kíváncsi rájuk! Apukám nem olyan kezdő, mint anyukám, neki van már gyereke, épp miattuk nem akarna engem - persze ha tudná, hogy létezem. Anyukámnak én lettem az első babája, de rosszkor jöttem, rossz helyre hozott a gólya, nem őt kellett volna anyává tennem, vagy legalábbis nem mostanában.
Gondolkozom azon, hogy rossz kisgyerek vagyok-e én, aki csak arra képes, hogy fájdalmat okozzon? Mert a szüléskor is kiabált nagyon az én anyukám, pedig én nem akartam, hogy fájjak neki, sőt, megmondom őszintén, nem akartam én semmit! Nem akartam megfoganni se, nem akartam én megszületni se, főképp nem így, hogy csak a baj meg a gond van velem (úgyhogy utólag is bocsánatot kérek)."Bocs, hogy élek" - mondaná másvalaki egy romantikus filmvígjátékban, de ez nem film, hanem a valós élet, és egyáltalán nem romantikus. Állítólag hazavisz majd valaki, de az is lehet, hogy bekerülök sok más gyerek közé, egy helyre, ahol gondoskodnak rólam, kapok enni meg inni, később megtanulhatok olvasni, és dolgozni fogok. Nekem mindegy. Egyik helyzetet sem ismerhetem. Itt vagyok, élek, ha nem is akart senki, kíváncsian várom a fejleményeket.
És még valami: ha én egyszer nagy leszek, csakis akkor lesz gyerekem, ha már nagyon várom őt, ha közösen döntünk róla mi ketten, a szülei, ha attól kezdve foghatom a kezét, és örülhetek, hogy él, és szerethetem!