Odaveszett hit

Kutyát, macskát szoktak keresni így - de táskát?! Letéptem egyet, zsebre gyűrtem, elfelejtettem.
Pár hét múlva a kezembe akadt, felhívtam a számot. Tápiószecsőn élő, középkorú asszony vette fel a telefont. Fakó, fáradt volt a hangja.
- Évek óta konyhán dolgozom Pesten. Délelőtt főzök, délután egy büfében tálalok. Volt nálam akkor egy szatyor is, tele ételszagú szennyessel. Amikor leszálltam a vonatról Tápiószecsőn, már csak azt tartottam a kezemben. Azt hittem, elájulok. Mint akibe a villám csapott. Ha egymilliót adnak, se tudom, mi történt. Nem ült mellettem senki. Nem aludtam, nem mentem ki a mosdóra. Körültekintő vagyok, sohasem hagytam el semmit. Rögtön berohantam az állomásfőnökhöz, a vonat legközelebb Nagykátán áll meg, segítsenek! Küldjenek oda egy vasutast, hátha... De nem találtak semmit. Majdnem mentő vitt el. Nyolcvanezer forint volt a táskában. Az összespórolt pénzem. Aznap kamionos férjemnek akartam ülésmelegítőt venni, mindig fáj a dereka, meg egy kabátot a születésnapjára. A táskámban volt minden létező okmányom: jogosítvány, forgalmi, merthogy a férjem miatt folyton készenlétben állok, én járok érte, amikor hazajön, bankkártya, lakás- és kocsikulcs. Majdhogynem az egész életem. A táskát és pénztárcát egyetemista lányomtól kaptam. A tárcában fényképek meg egy cetli: "A világ legdrágább mamijának!" A karórát a fiam vette. Az is benne maradt, mert a konyhán mindig leveszem. Aznap a lakást a keresztfiammal törtük fel. A zárat másnap lecseréltük, a polgármesteri hivatalban készített felhívásokat, vagy ötvenet, kiraktam minden vágánynál, ahonnét csak szolnoki vonatok indulnak. Két-három hétig reménykedtem. Egy hónapja vannak új irataim, sok-sok szabadnap, pénz, szaladgálás árán. A táskámmal odaveszett a hitem is. Mintha kihasítottak volna belőlem egy darabot. Ugye érti? Én soha senkitől nem vettem el semmit. Mindig csak adtam, adtam és adtam... - sírta el magát az asszony, és letette a telefont.