Sajnálkozás nélkül

Az eset a Parlamentben történt, egy olyan napon, amelyet nagyvonalúan a sérült embereknek szenteltek. Nevezhetjük őket sokféleképpen: szellemi fogyatékosnak, értelmileg sérültnek, mozgáskorlátozottnak, újabban pedig fogyatékkal élőnek. Újabbnál újabb, "tapintatosnak" szánt megnevezéseket ragasztunk rájuk, csak a sajnálkozó tekintet nem változik, amivel végigmérjük őket.
- A gyerekek észre sem veszik, hogy ez a színház más, mint a többi - mesélte egy rendezőnő, aki különleges társulatot alapított értelmileg sérült fiatalokból. Bűbájos Down-kóros kislány hajlongott a színpadon, minden mozdulatából sütött az a varázs, amit egyszerűen úgy hívnak: tehetség. Ugyanazt éreztem, mint egy másik délutánon, amikor a vak zongorista fiú csak nekem játszotta Chopin keringőjét: nem egy "fogyatékos", hanem egy vérbeli művész tisztelt meg a produkciójával. S ezekben a pillanatokban lényegtelen, hogy melyikünk tartja magát épnek, s melyikünkre ragasztották rá a "világtalan" bélyeget.
Egy lebénult asszony tánccsoportot szervezett kerekes székes sorstársainak. A furcsa ülőalkalmatosságok körbe-körbe karikáztak a színpadon, a tengerészcsíkos pólót viselő táncosok pedig önfeledt vidámsággal integettek a közönségnek. Milyen furcsa, hogy jól érzik magukat a bőrükben! - ötlik először az ember eszébe az illetlen gondolat. S miért is ne? Miért ne örülhetnének annak, hogy túlélték a balesetet, a betegséget, mindazt a szörnyűséget, amiről legtöbbünknek sejtelme sincsen.
Gyakran látok kerekes székeket gördülni a turistáktól hemzsegő tereken. Akad, aki maga hajtja a masinát suta igyekezettel, akad, akit hozzátartozója tologat. Persze cseppet sem szégyenkezve, csak úgy egyszerűen, magától értetődő segítőkészséggel. Az ilyen csoportokról rendszerint kiderül, hogy külföldről érkeztek, Európa nyugati feléből. Azokból az országokból, ahol évszázada rájöttek, hogy nem a küszöbök legyalulásával és a rámpák megépítésével kezdődik az akadálymentesítés. Hanem valahol a lelkünkben...