Van olyan jó ember?

- Első pillanattól kezdve mellettük vagyok. Itthon született mindhárom, én vágtam el a köldökzsinórjukat. Aztán először itthagyta őket az apjuk, majd az unokám, az anyjuk is. Összepakolt, és elment. A szomszédokkal üzent, hogy ne várjuk, nem jön vissza. A legkisebb tízéves volt. Csak ült utána egymagában, lógatta a fejét, összefonta kezeit, ha kérdeztük, csak sírt.
- Soha nem vetődött fel, hogy túl nagy teher ez magának, nem tudja őket vállalni?
- A tanácsházán valaki azt mondta, adjam őket intézetbe. Na, annak az asszonynak többet nem volt előttem becsülete! Ameddig egy seprű van a házban, addig elhajtok innen mindenkit, mondogattam akkoriban. Az utolsó csepp véremig megküzdöttem volna értük.

Mindennap egy liter tej
- Megérdemelték?
- Nagyon jó gyerekek lettek. Itt hangos szót nem lehetett hallani, kérdezze csak meg a szomszédasszonyomat! Mindenkinek köszönnek az utcán, a tanító urak és hölgyek is dicsérték őket. Szentlőrincen Krisztián középiskolai osztályfőnöke kezet akart nekem csókolni, amiért ilyen fiút neveltem.
- Hogyan tudta őket fegyelmezni?
- Nem volt szükség arra. Ha azt mondtam, nem, akkor nem. Talán érezték...
- Tessék nyugodtan folytatni. Arra gondolt, hogy mennyi áldozatot hozott értük, igaz?
- Bizony nem volt könnyű. A férjem már előtte meghalt, a lányom, a gyerekek nagyanyja se törődött velünk, és az unokám még a családi pótlékot is meg akarta kaparintani. A ház részleteit fizetni kellett. Amikor végre lejárt a kölcsön, az unokám a házra is igényt tartott. Úgy kellett pereskedni érte. Szerencsére nagyon jó emberek laknak a faluban, sokan segítettek. És hát tudni kellett spórolni. Csak akkor fűtöttem, amikor a gyerekek itthon voltak. Enni se nagyon ettem, jó darabig egy liter tejet osztottam be magamnak mindennapra. Kötögettem is: sálat, pulóvert, papucsot. És mindig voltak célok.
{p}
Megijedtek, felhizlaltak
- Például?
- Egyszer az egyik ballagott, aztán a másik bérmálkozott. Ezekre az alkalmakra mindig új ruha kellett, ilyenkor nem mehettek a máséban. Ünnepek közeledtén mindig kigondoltam, hogy kinek mire van szüksége, megvettem, és dugdostam előlük, hogy meglepetés legyen.
- Soha nem hagyta el magát?
- Én?! Tizenkét éve csibét pucoltam az udvaron, megcsúsztam, combnyaktörésem lett. A doktornő sejtette, hogy nagy a baj, kérte, mozdítsam meg a lábam. Észrevétlen alácsúsztattam a másikat, azzal lökdöstem, hogy lássa, mozog!
- A gyerekek biztosan hálásak mindezért.
- A mai napig nem mennek úgy el itthonról, hogy ne csókoljanak arcon. Néhány éve tüdővérzést kaptam. Negyvennyolc kilósan jöttem haza a kórházból, a doktornő egy lyukas kétfillérest nem adott volna a bőrömért. Akkor nagyon megijedtek, csak úgy hordták nekem a finom pudingokat, joghurtokat, felhizlaltak hatvanhat kilóra.

Újabb és újabb célok
- Vigyáznia kell magára!
- Először csak arra kértem a Jóistent, hadd éljem meg, amíg papír lesz a kezükben. Sikerült. A nagyfiú mezőgazdasági, a kislány közgazdasági középiskolában érettségizett, a középső fiú pedig műszaki főiskolán diplomázott, és megszerezte a szakmérnökit is. Utána arra vártam, legyen munkahelyük. Hát az is megvan. Most még azt szeretném, ha megtalálnák a társukat. Ez lesz a legnehezebb. Nem is tudom, van-e olyan jó ember, amilyent megérdemelnének.