Ha kezdődik az elbutulás (III.)

A kiskapu zárva van, a család csak az autóbejárót használja. A betegség miatt alakult így, nehogy Mária édesanyja kimenjen az utcára és elkóboroljon. Mostanra ennek már nincs jelentősége, de a kapu talán örökre zárva marad.
- Nyomban a nyugdíjazása után kezdődött - emlékszik vissza Mária. - Egymás utáni napokon paradicsomlevest készített, és nem emlékezett, hogy előző nap is az volt. Aztán főzni is elfelejtett, összetévesztette a hozzávalókat.
A helyzet magát az édesanyját is megviselte, súlyos depresszióba süllyedt. Orvoshoz fordultak, de csak a kedélyállapotán tudtak javítani, feledékenységén nem. Egy ideig feladatokat kapott, hogy lekösse és fontosnak érezze magát. Reggelente bevásárolt, délben elhozta a napköziből az ebédjét, este templomba ment. Néha eltévedt, akkor az ismerősök hazakísérték. Amikor aztán az állapota súlyosbodott, a kiskapu bezárult. Eleinte elfoglalta magát: egyszer egész nap söprögetett, máskor fonalat gombolyított. Később elérkezett a huszonnégy órás szolgálat ideje.
- Olyan lett, mint egy kisgyerek. Folyamatosan fogni kellett a kezét, csak az érintéstől érezte magát biztonságban. Hiába ültettem a kertben egy székre, amikor ott dolgoztam, az nem volt elég. Ha meglátta, hogy kiállok az autóval a garázsból, már ült is be. Mindenhova elkísért, csak hogy mellettem lehessen.
Nehéz időszak következett. Az óvónőként dolgozó, háromgyermekes fiatalasszony délelőttre házi ápolót fogadott, hogy ne kelljen munkáját feladnia. Az óvoda a saját lelki feltöltődéséhez is kellett, ahhoz, hogy hat éven keresztül végig tudja csinálni azt a délutáni műszakot, amelyben a család, a három kisgyerek és a kert mellett állandó készenlétet igényelt a beteg édesanya.
- Borzasztó volt napról napra látni, mivé lett az én fürge, dolgos, ügyes anyám, milyen méltatlan helyzetbe került. Mivé válhat egy ember... Mégis minden ápolást ismét vállalnék, ha még köztünk lehetne.