Nem lennék újra húszéves

- A sikeres évad után mivel telt a jól megérdemelt nyári szünet?
- Alapos lakásfelújításba fogtam májusban, most már szerencsére a költözésnél tartunk. Nagyszüleim otthona volt ez, a falakban olyan háborús vezetékekkel, amilyeneket a villanyszerelő még nem is látott. Mindent ki kellett cserélni, szétverni, újjáépíteni. Az eredmény mindenesetre nagyon szép lett.
- Igazi családi fészeknek szánod?
- Azért bontattam ki egy egész falat, hogy olyan étkezőt tudjak berendezni, amilyenek régen voltak: körülülhető nagy asztallal, ahol órákat lehet evéssel és beszélgetéssel tölteni.
- Kik fogják körbevenni?
- A testvérem, a kisfiam, mi, a szülei, a nagyszülei, a nagybátyámék és apu lélekben. Tudom, hogy ez a nézet és életvitel nem korszerű. Így, harminc körül, inkább a szingli életmód a divat: ne foglalkozz azzal, honnan jöttél és mit hagysz magad mögött. Én ezt abszolúte téves útnak tartom. Senki nem lesz azzá, ami, a háttere nélkül. És erről akkor sem szabad megfeledkezni, ha jól megy.
- Honnan ez a szilárd értékítélet?
- Jó emberektől kell elszívni a dolgokat. Mindenki találkozik élete során két-három-négy olyan emberrel, aki az igazat mondja, nem csak a valódit. Amikor rám valaki ilyen nagy hatást tett, mindig megpróbáltam nagyon megjegyezni, amit mond. Nemcsak a gondolkodásomat alakították, hanem az egész életemet.
- Kik voltak ők?
- Az első és legfontosabb: apu. Utolsó tizenöt évében Százhalombattán élt. Szombatonként, akár volt előadásom, akár nem, az utolsó busszal mindig lementem hozzá. Általában reggel háromig-négyig beszélgettünk. Ezek a beszélgetések nekem a mai napig meghatározóak. Ha valami összekavarodik a fejemben, most is arra gondolok, mit mondana. És nagyjából el is tudom képzelni a válaszát.
- Mit szólt ahhoz, hogy színész lettél?
- Örült, és persze borzalmasan féltett. Mindig azt mondta, ha középszerű elektroműszerész lennék, senkinek nem tűnne fel. Ha viszont színészként leszek közepes, az nagy kudarc.
{p}
- De nem közepes lettél...
- Hála Istennek! Minden vizsgámra eljött, szabadságot kért a munkahelyén, hogy megnézhessen. Amikor a Csendet akarok-ért díjat kaptam, azt még megérte. Amikor a Kés a tyúkban és a Talizmán miatt, azt már nem. És hát a Jászai-díjat és az idei legjobb színésznőit sem. A nagy elismerések akkor jöttek, amikor ő már nem innen nézett. Sokszor hajlamos vagyok azt hinni, az ő keze is benne van, hogy most már nem szomorkodom, hanem örülök.
- Nem lehetett egyszerű ilyen szoros kötelék mellett elfogadnod a történteket.
- Viszonylag váratlanul történt. A legalattomosabb kór vitte el, két hónap alatt, negyvennyolc évesen. Akkor jöttem rá, hogy egyelőre nem tudok szembenézni az elmúlással. Még az utolsó pillanatban is nekiestem az orvosnak, hogy hozza vissza, amikor már nem lehetett. Mióta megszületett a kisfiam, ez is új színezetet kapott. Már látom azt a fonalat, amire fel vagyunk fűzve mindannyian. És megértettem, hogy egyszer én is meg fogok halni.
- Addig viszont itt a feladat: építeni tovább a szépen indult karriert és megtartani a harmonikus családi hátteret. Ezt ritkán tudják a színészek összehangolni. Neked hogy megy?
- Iszonyú nehezen. Amikor szerepet próbálok, testem-lelkem-szellemem azonosul vele, és megszűnik a reális, hétköznapi világ. Borzasztó nehéz azokra figyelni, akik ilyenkor is igényelnének. Aztán mindig erős lelkiismeret-furdalást érzek, és próbálok gyorsan helyrehozni mindent. Persze így nem megy. Szerencsére a családtagjaim tudják kezelni a helyzetet, és kivárják, míg a szemembe, az éppen aktuális szerep helyére, visszatér az Andi.
- A virtuális, színpadi világban időutazásokat is tehetsz. Nemegyszer játszottál például a korodnál idősebb szerepeket. Lehet, hogy harminc körül korai még a kérdés, de nőként hogyan éled meg az idő múlását?
- Hiú vagyok, erre a szülésem után jöttem rá. A császármetszés miatt járni még nem tudtam, csak derékszögben meghajolva csoszogni, mégis képes voltam elvánszorogni a folyosó végére, hogy felkapaszkodhassam a mérlegre. De semmi esetre se mennék vissza az időben. Nagyon fontosnak és jónak tartom, hogy ennyi mindent megtudtam már az életről, nem lennék újra húszéves. Aztán, ha már nem fordulnak meg utánam az utcán, akkor biztos kitalálok valamit. Talán veszek egy ennél is nagyobb napszemüveget. Most inkább az foglalkoztat, hogy egyre többet álmodom egy második babáról. Egy-két év múlva, ha a Médeia lefut, és a szakmai dolgaim engedik...