Játék, ami igaz is lehetne

- Magánéletéből mindig csak annyit mutat meg, amennyi a nyilvánosságra tartozhat. Most is így van?
- Csaknem minden barátnőmnek van már unokája, én sem tagadhatom le, hogy nagymamakorba értem. Azt viszont meg ne kérdezze, hány éves vagyok, mert nem szeretném kimondani.
- A világért se! Milyen érzés rádöbbenni, hogy nagymama lett?
- Ez már nekem is kijárt. De azt még nem tudom, milyen nagymama vagyok, mivel Samu éppen csak egyéves, s ennyi idő nem elég a tapasztalatgyűjtésre. Ráadásul most nekem kell repülőgépre ülnöm, ha találkozni szeretnék vele. Arról viszont van tudomásom, milyen a jó nagymama, mert az enyémek csodalények voltak.
- Most tehát saját korosztályára is kacsint, miközben persze a gyerekeknek énekel, illetve azoknak a szülőknek, akik egykoron a koncertjeire jártak. Gondolta az elején, hogy többgenerációs lesz a műfaja?
- Nem. Engem is meglepett. Négy-öt éve tudom, hogy így van. Erre utaltam előző lemezemmel: "Minden felnőtt volt egyszer gyerek." A világ változik, a dal ugyanaz marad: "Hull a hó és hózik, Micimackó fázik." Sokat kifejez ez a sor is: "Jutka néni, legyen szíves, énekelj nekem."

Ne felejtsd a mesét!
- Most mi a mottó?
- Őrizzük meg a fényképeket, őrizzük meg az emlékeket. Az én generációm a háború alatt, illetve a háború utáni első békeévekben született. Erről nyilván nincsenek vagy nem lehetnek élményeink, ellenben génjeinkben hordozzuk szüleink háború iránti gyűlöletét. És azt a félelmet, hogy ne lehessen újból világégés. Sokszor a történetekkel is úgy vagyunk, hogy már nem tudjuk pontosan, honnan ismerősek, a családi legendáriumból vagy a saját életünkből. Ugyanez vonatkozik a fényképekre is.
- Családi fotók közt kutatva megelevenedhet a múltunk...
- ...és előjöhetnek a történetek. Bródy János Kilencszázötvenhat nyarán című dalában a mi gyerekkorunkat idézi fel, amikor nem volt televízió, mobiltelefon, számítógép, nyugodtan játszhattunk az utca közepén, mert alig jártak autók, ha mégis jött egy-kettő, csodálattal bámultuk. A mai gyerekek el sem hiszik, hogy a szomszédba jártunk televíziót nézni, és telefonálni is, mert évekig kellett várni a vonal bekötésére. Ezeket a "kellemetlenségeket" mára megszépítette a múlt, s éppen az a jó bennük, hogy emlékezünk rájuk. Mindig tudnunk kell, kik vagyunk, honnan jöttünk. Soha ne felejtsük el a nagymamák meséit sem, amelyeket mi adhatunk tovább az unokáinknak.
{p}
Szeretnénk hasonlítani
- Milyen alkalom kell hozzá?
- Ahogy múlnak az évek, egyre többször gondolok rá, milyenek voltak a nagyszüleim. Emlékük megidézéséhez az is hozzájárulhat, hogy most én is a nyomdokaikba léptem. Életükből annyi mindent látunk meghamisítva, hogy tudatosan több figyelmet kell rá fordítanunk: a saját magunk által megélt valóságokat úgy adjuk tovább, ahogyan tényleg megtörténtek, ne tudja azokat meghamisítani senki.
- Van bennünk vágy is arra, hogy ne csak nosztalgiával idézzük fel a régi időket, hanem szülőként, nagyszülőként szeretnénk hasonlítani valakire, éppenséggel a mieinkre. A nagymamira a vaníliaillatú konyhájában, az engedékeny-szigorú nagypapira. Ön milyen mintákat örökít át?
- Nagymamám kertjében sokféle gyümölcs megtermett, kivéve az én nagy kedvencemet, a sárgadinnyét. Akkor is megvette nekem, amikor iszonyatosan drága volt, és minden fillér számított, de azt is tudta, hogy menynyire szeretem. Ha néhanapján nála aludtam, lángosillatra ébredtem: hajnalban kelt, hogy megsüsse a kedvencemet. Másik nagymamámmal virágokat locsoltunk, rezedát, bazsalikomot, és szedtük a ringlószilvát. Bizonyos mozdulatok ma is előttem vannak. Kislánykoromban mindig a virágok közt babáztam, úgy építettem a babaházat, hogy a földből kinövő növényeket belekomponáltam. A természet közelsége, megérintése nagy élmény, különösen a betonrengetegben élőknek, akik a városban a csillagokat sem látják.
- A nagy kérdés viszont az, hogy felgyorsult világunkban marad-e időnk rezedát locsolgatni.
- Ha élnek bennünk az emlékek, akkor a vágyat is meg tudjuk őrizni, hogy továbbadjuk. Biztos vagyok benne, hogy egyes emberi tulajdonságok örökké tartanak. Sokszor kérdezik tőlem, milyen a mostani gyerekközönség. Egyvalamiben ugyanolyanok voltak a múltban, és ugyanolyanok lesznek a jövőben is: szeretnek játszani. A kérdés inkább az, milyen játékot adunk a kezükbe, s ebben környezetük a legfőbb befolyásoló tényező. Mutasson nekem egy olyan gyereket, aki egy-egy mese hallatán jobban szeret sírni, mint nevetni!
- Bennünk is megvan a boldogság, az öröm iránti igény...
- Hát persze, a felnőttek is szeretnek játszani. Csak azok nem, akiket teljesen kilúgozott az élet. Attól félek, az utóbbiak közé többen tartoznak.
Hatásos színészek
- Önnek könnyű, mert hivatása a játék. Privát életében nem is igényli?
- Dehogynem! A hivatásom nyújtotta örömért meg kell küzdenem, azt nem adják ingyen, igen komoly fáradozással jár. Hatást csak úgy tudnak elérni a színészek, ha a nézőkkel elhitetik, hogy amit látnak, az ugyan csupán játék, de akár igaz is lehetne. Erőltetett módon mindez hatástalan marad. És azzal sem árt tisztában lenni, hogy a siker egyúttal felelősség is.
- Viselkedni kell az utcán?
- Ez is benne van. Aki nincs reflektorfényben, annak ilyen értelemben könnyebb. Azért szeretek külföldön nyaralni, mert ott nem ismernek, és jobban elhagyhatom magam, smink nélkül, fésületlenül is sétálhatok az utcán. Idehaza sokszor azért nem megyek el étterembe vacsorázni, mert nincs kedvem szépen felöltözni és rendbe hozni magam.
- Mutogatnának önre: "Nézd, hogy néz ki a Halász Jutka!"
- Igen, és én nem szeretnék senkinek sem csalódást okozni.
- Az élettől sokszor pofonokat is kapunk. Megállásra kényszerülünk, és átgondoljuk az életünket. Mit tanult a nehéz időszakaiból?
- Azt, hogy az életünk nagy ajándék. Senkinek sincs vesztegetni való ideje, ám nem feltétlenül kell világrengető dolgokat tenni, elég a hétköznapok hasznára lennünk. Találjuk meg az apró örömöket, éljünk fájdalom és fájdalomokozás nélkül, úgy, hogy közben ne áruljunk el senkit és semmit. Hiszek benne, hogy ezek megvalósíthatók. Azt is megtanultam, hogy a siker nagyon fontos, de nem mindenáron.