Jogi esetek

Egy férfi kézhez kapta az új telefonkönyvet, és csak úgy ellenőrzésképpen kikereste benne saját magát. Elképzelhetjük meglepődését, amikor észrevette, hogy neve és telefonszáma mellett ott van a foglalkozása is: "szakoktató nővér". Mivel hősünk sem szakoktató, különösen pedig nővér nem volt, ezt elég furcsának találta, de bosszúsan napirendre tért fölötte. Az elkövetkezendő napokban azonban kiderült, hogy ez a buta sajtóhiba bizony mindenhová elkíséri: kollégái, szomszédai állandó gúnyolódásának lett kitéve (ami persze sokat elmond nevezettek humorának színvonaláról). Még teljesen ismeretlenek is rendszeresen felhívták, és azt tudakolták, tulajdonképpen mit is szakoktat egy nővér, akit - történetesen - Jánosnak hívnak.
Amikor hősünk - nevezzük innentől kezdve Jánosnak - megelégelte az állandó élcelődést, a kéretlen telefonokat, a postaládájára ragasztott illetlen feliratokat, elhatározta, hogy a telefonkönyvet kiadó társaságon vesz elégtételt, és kártérítést kér. Az őt ért nem vagyoni kárt százhetvenezer forintra taksálta. A telefontársaságnak persze nem akaródzott fizetni. A kialakult jogi vita természetesen nem akörül forgott, hogy János nővér-e vagy sem. A telefontársaság elismerte, hogy hibázott, tévesen közölt adatokat a felperesről, de véleménye szerint ezzel nem érte őt olyan súlyos sérelem, amelyet nem vagyoni kártérítéssel kellene jóvá tenni, ez a téves közlés nem alkalmas arra, hogy komolyan rontsa János jó hírnevét.
Ámde hősünk saját bőrén tapasztalta meg, ez az elírás igenis elég volt hozzá, hogy gúny és megvetés céltáblájává tegye. Tanúkat is hozott, akik jelen voltak az egyes eseteknél. A telefontársaság azzal is érvelt, hogy János maga terjesztette el a sajtóhiba hírét, az ismerősei és szomszédai nem gúnyolódhattak volna rajta, ha nem hívja fel a figyelmüket az elírásra. A bíróság ezt azzal ütötte vissza, hogy a telefonkönyvet mindenki forgatja.
Még egy kártyája maradt a társaságnak: bizonyítási indítványt nyújtottak be, hogy a bíróság ellenőrizze János telefonhívásait, akkor ki fog derülni, vajon tényleg hívták-e őt ismeretlenek. Ez a kérés megint elutasíttatott, mivel a ki- és bemenő hívások lenyomozása a bíróság szerint csak időhúzásra lenne jó, s nem alkalmas a tanúvallomások cáfolására.
Az ítélőtanács végül János javára döntött; bár utólag kétszázezer forintra felemelt követelését túlzottnak ítélte, maradtak az előző összegnél. Az eset tanulsága: a jó hírnévhez fűződő jogokat nemcsak rosszindulatú pletykával, szándékosan lehet megsérteni, hanem egy apró bakival is. Jelen esetben egy nevetséges elírás miatt kellett szenvednie Jánosnak és fizetnie a telefontársaságnak. Egy téves információ által okozott sérelem nagysága attól a környezettől is függ, ahova - mint apró mag - lehullik. A tulajdonképpeni kárt meggyőződésem szerint az ostobán szórakozó emberek okozták, de erre a telefonkönyvet kiadó társaság apró hibája szolgáltatott alapot, következésképpen a cég fizette ki a tévedés kapcsán élcelődő humorzsákok számláját is.