A harmóniát nem kapjuk ajándékba

Sok tragikus előzménye volt annak, hogy a gyermekem drogozni kezdett.
Teheránból származunk, ott éltünk a fiam 5 éves koráig, majd - az akkori iráni forradalom borzalmai miatt - a férjem döntésének megfelelően Európában kerestünk egy békésebb országot. Magyarországi ösztöndíjjal mindketten a fogorvosi egyetemet végeztük el, és Budapesten telepedtünk le.
Gyakorlatilag mindent elveszítettünk, ami a régi életünkhöz kötött bennünket: rokonokat, barátokat, ősi perzsa kultúránk ott maradt felfedeznivalóit és azok élményeit. Hoztuk magunkkal a kisfiunkat, aki még mit sem értett a világból.
Férjem az első időktől tobzódott az európai életmódban, a szabadosságot is beleértve. Rám a feladatok tengere várt minden nap: nyelvtanulás, gyermekem ellátása, helytállás az egyetemen, a háztartás gondja-baja... egyre erőtlenebbül akartam házasságunkat megtartani, olyan rosszul éreztem benne magamat.
Munkahelyem akkor még nem volt, soha nem tudhattam, mi lesz holnap... Elkeseredésemben még többet és még jobban teljesítettem, csakhogy végre elismerést kaphassak a férjemtől. De már nem a magánéletünkről szólt a történetünk.
Kitűnően végeztem el az egyetemet, és egy csodálatos gyógyító hivatás előtt álltam, gyönyörű gyermekem volt - mégis boldogtalannak éreztem magam.
Kérdezhetik, hogy miért nem maradtam otthon, a hazámban, vagy miért nem mentem haza, miért vállaltam a "kivert kutya" státuszát?
Fiatal voltam, a hazámban végeláthatatlannak tűnt a háború és az iszlám forradalom kimenetele. A mindennapos feszültségek, az utcai harcok, a házkutatások, a menekülések felőrölték idegrendszerünket. Aki abban az időben fejlődni akart, ezt ott nem tehette meg. Vágytunk a szabadságra...
De térjünk vissza a másfél évtizeddel ezelőtti eseményekhez. A férjem kapcsolatait már követni sem tudtuk. A kisfiam és én is csak áhítozhattunk a kiegyensúlyozott családi életre.
Nem untatom önöket azzal, hogy milyen nehézséggel jár a keleti kultúrából és az európai mentalitásból eredő különbségek megértése, a különböző szituációk feldolgozása, kezelése...
Abban az időben kizárólag az alkalmazkodás és a megfelelési kényszer jellemezte az életünket. Még nem volt rálátásom az itteni viszonyokra; amikor elintézni valóim akadtak, minden többszörös energiába, időbe és pénzbe került. Amíg nem igazodtam el a hivatalos útvonalak labirintusában, a legegyszerűbb elintéznivalóm is napokig tartó utánajárásba került. Ez idő alatt a kisfiam csak várt, várt...
Az egyetem, a kollégiumi szobácska, benne az anyai feladatokkal, kötelezettségekkel és a megcsalt, cserbenhagyott, bántalmazott feleség érzéseivel - ebben a zárt körben mozogtam. Önvédelemből igen szűkre szabtam a mozgásterünket. Gyermekemet frusztrálta a szülei veszekedős-verekedős együttélése, édesapja el- és visszaköltözései, és az a túlzó fegyelmezés, amivel - mindezek ellenére - igyekeztünk kordában tartani őt...
Akkor még tapasztalatlan voltam, nem tudtam reálisan felmérni, meddig tűrhetem a bántalmazást és a kiszolgáltatottságot, és hogy hol a határa az engedelmességnek.
Gyermekünknek egyre rendezetlenebb és bizonytalanabb életet teremtettünk a viselkedésünkkel. Kifelé hazudtuk a harmóniát... kifogástalanul öltözködtünk, vigyáztunk a látszatra, társaságban mindhárman hibátlanul viselkedtünk.
Az egyetem elvégzése után láthattam csak rá arra - a kollegáim életét figyelve - hogy milyen az európai emberek, a magyar családok felépítése, helyzete; ki milyen feladatot lát el, milyen jogai vannak a nőnek.
{p}
Iránban a családok nagyon figyelnek egymásra. Nekünk pedig itt nem voltak nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, és a fiam a rokon gyermekekről is csak álmodozhatott.
Iránban szinte észrevétlen a felcseperedő gyermekek figyelemmel kisérése. Itt nekünk ezekből a rég megszokott szeretet-kötelékekből mindössze annyi jutott, hogy például elsősorban a kollégiumi szobánk szomszédaira kellett tekintettel lenni.
Ittlétünk első percétől szinte csak csitítottam a fiamat, nem nevethetett egy jót, nem vitatkozhatott, nem okozhatott problémát nekünk, mert annak kezelésére már nem futotta az erőnkből. Felemésztett bennünket az állandó visszafogottság. Örökösen fegyelmeztem, intettem őt, mert magam is visszafogott és e miatt nagyon feszült voltam. Nem akartam olyan helyzetet teremteni, amivel újabb nehézségek szakadhatnak ránk.
"Vigyázzunk, nehogy útban legyünk!" "Legyél udvarias! "Vigyázz a szádra!" "Nehogy valami bajt okozz!" "Ezt nem szabad!" "Azt sem szabad!" - ilyen mondatokkal kezdődött és végződött minden napunk. Tulajdonképpen csak parancsszavak hangzottak el.
Amikor a fiam más gyerekekkel barátkozott, leginkább a fesztelenül viselkedőkhöz csapódott, azokhoz, akik renitens magatartással hívták fel magukra a figyelmet... És egyik napról a másikra elszabadult a pokol... a fiam kezelhetetlenné vált. Beetették, kipróbált mindent, miközben a tanulmányi eredményei egyre hanyatlottak...
És nem kaptunk segítséget sehol! Nem volt egyetlen iskolavezető, egyetlen osztályfőnök vagy tanár, aki figyelmeztetett volna bennünket. Egyik iskolában sem találkoztunk olyan pedagógussal, aki felismerte volna a drogozás jeleit, és megbeszélte volna velünk.
Netán azt gondolták, hogy orvosoknak nem kell erről beszélni? Gondolták, hogy az orvosok gyerekének majd a szüleik megoldják a problémáit...?
Miközben mi belül már szanaszét estünk, a darálógép beindult. Nagyon szégyelltük magunkat. Éreztük, hogy a lejtőn vagyunk, de tehetetlennek bizonyultunk. Nem tudtunk biztonságot teremteni a fiunk számára, hiszen önmagunkkal is hadilábon álltunk. Jó sokáig sikerült eltitkolni vergődéseinket...
Félévkor, évvégén a férjem bement az iskolába, hogy kikönyörögje a kegyelemkettest, mondván: "most csakis erre az utolsó lehetőségre van szüksége a fiúnknak", aztán úgyis új iskolába fog járni.
És sajnos a tanárok mindig megadták a kegyelemketteseket! Sajnos, minden alkalommal sikerült eltussolni a nagy bajt, amiből természetesen még nagyobb katyvasz lett... A gyerek ekkor már parttalanul sodródott. Ragyogóan kitanult, így kiválóan manipulált bennünket a mindennapi droghoz szükséges pénz megszerzése érdekében.
A régen szófogadó, együttműködő, udvarias gyermek egyszeriben nagyon sok gondot okozott, megannyi bajt hozott magára és a családunkra. Olyan korszakba léptünk, ami rengeteg felelősséget igényelt volna mindhármunktól.
Menekülni könnyebb, mint vállalni tetteink következményeit. A családunk végérvényesen széthullott. A férjem "most már tegyetek, amit akartok" felkiáltással egy napon kisétált az életünkből. Azt se tudtam, hogy mit kezdjek a szabadságommal! Először csak lestem, mint "Jenő a moziban", aztán - inkább kevesebb, mint több sikerrel - megpróbáltam a fiam árnyékában felnőni önmagamhoz és azokhoz a felelősségteljes dolgokhoz, amelyek rám vártak.
A volt férjem még sok ideig az ellenőrzése és a hatalma alatt tartott. Minden esetben a fiúnk volt a zsarolása tárgya.
{p}
A kollégáimnak szégyelltem beszélni a problémáimról. Az iráni kolóniában úgyszintén. Elvágtam hát a hozzájuk kötő szálakat, és inkább nem barátkoztam senkivel. Gondoltam, hogy egyedül kell boldogulni. Néhány erőtlen kísérletet tettem a párkapcsolat felé, de mindig visszakoztam, mert féltem az őszinteségtől, féltem attól, hogy sok lennék a problémáimmal. Mint nő, lehúztam a rolót.
Két főállást, hétvégi ügyeleteket és éjszakai műszakokat vállalva fenntartottam magunkat. Bár szakmailag hatékonyan és eredményesen teljesítő fogorvos lettem, de a ranglétrát én "csak egy idegen vagyok" érzéssel mászhattam meg. Kiszolgáltatottságomat a munkahelyeimen is megérezték, így még több terhet raktak rám. Maximálisan helyt akartam állni, ezért makacsul tartottam magam...
Hogy milyenek voltak fiammal az együttléteink? Képzeljenek el egy, a kialvatlanságtól állandóan fáradt anyát, aki sírva fekszik le, és sírva riad fel a vekkerre, tele lekifurdalással, amiért nem tud időt szakítani a fiára. Képzeljenek el egy nőt, aki a kimosott ruhák teregetése közben elalszik.
Állandóan zsongott a fejem a teendőktől, alig lehettem otthon, kisfiammal a kommunikációnk roppant felületes volt. Mindketten külön-külön nyalogattuk a sebeinket. Egyszer-egyszer próbáltam beszélni neki az érzelmi világomról, de utána ő még zabolálatlanabb lett. Nagyon sajnáltam őt is, magamat is. Fájt, hogy nem lehetek vele, amikor meg együtt lehettünk, a fáradtságom miatt ingerülten beszéltem vele. Próbáltam viccelődni, vidám hangulatot is teremteni, de a fiam olyan érzékeny tükör, hogy nem lehetett becsapni. Soha nem beszéltünk őszintén, csak forrtunk magunkban.
Sajnáltam és felmentettem őt az otthoni feladatok alól. A keresetemhez képest az átlagnál jóval több zsebpénzt adtam neki. Az apja is úgy gondolkodott, hogy nem szabad szegénységi komplexussal felnőnie a fiúnknak. Úgy éltem, mintha a fiam cselédje lennék.
Még több munkát kellett vállalnom, hogy legalább a pénzből több jusson neki. Szerettem volna, ha átérzi a nehézségeket, és a maga módján besegít a pénzkeresetbe. Voltak erőtlen próbálkozásaim, mint például a nyári diákmunka. Amikor az apja megtudta, hogy gyermekünk dolgozni jár, azonnal kivette a munkából, mondván, úgy nem lehet egyetemre felkészülni.
Próbáltam a fiamra hatni, de amikor felmentést és több zsebpénzt kapott az apjától, mint tőlem, velem már szóba se állt. Nem érdekelte semmi. Észre se vett! "Ki ad több pénzt" - ez hajtotta.
A valóságot, a sivárrá lett életünket, a szenvedéseket nem akarta látni. Létrehozott magának egy más fajta világot: hazugságból, drogokból épített légvárat maga köré. Olyan volt az is, amilyet a szülei építettek a számára annak idején, de ezt most ő hozta létre, hol felpörögve, hol kábultan. Egyik se eredményezett boldogságot.
Azt képezte le, amit tőlünk látott: valótlanságot, bizonytalanságot, ami magával hozta az összes többi borzalmat is. Amit tőlünk kapott, azt mutatta meg számunkra az ő világára lefordítva.
Milyen lehet az a világ, amiben el kell kábulni ahhoz, hogy a drogos pár óráig ne érezhesse a felnőttek által mutatott hazugság és az általa észlelt valóság közti különbségek súlyát?!
Akkora különbség ez, amiben - elveszítve a jóba vetett hitet - csak manipulációval lehet élni... Manipulálva azokat, esetünkben bennünket, szüleit, akik ide süllyesztettük őt, akik nem adtuk meg számára az érzelmi biztonságot, akik nem adtunk annyi szeretetet, ami megtarthatta volna az épek világában.
Meggyőződésem, hogy eredendően minden gyermek jó! Elsősorban a szülők magánéletének diszharmóniája, az embertelen ember-játszma sodorja romlásba őket.
{p}
A drogosok rossz helyen keresik a boldogságot, holott azt se tudják, milyen az! Senki nem tanította meg nekik az odavezető útvonalat...
A mi esetünkben is ez történt. Nem tudtunk segíteni a fiunknak. Együtt semmiképpen nem ment... A poklot, amit átéltünk, csak az értheti meg, aki átélt hasonlót.
A múlt elmúlt. Halott. Most egy sikertörténetről számolok be.
Ha egyetlen mondattal kellene megvallanom, valahogy így hangzana: kicsit későn, de végre felnőttem szülői feladatomhoz.
Három évvel ezelőtt hallottam az agytréningről. Az, aki kipróbálta, azt állította, hogy a családokban az energiahiány miatt borul fel a harmónia, és van egy iskola, egy agytréning stúdió, ahol nyolc hét alatt elérhető az a jó mentális állapot, amit utána magam is képes vagyok azt szinten tartani és tovább fejleszteni. Orvosként az volt a meggyőző számomra, hogy ennek a relaxációs-meditációs technikának az eredményessége orvosi műszerrel, EEG-vel is nyomon követhető, és négy évtizedes tudományos háttér áll mögötte.
Napokig böngésztem a honlapjukat és gyűjtöttem az erőt, hogy odamenjek. Már nem volt mit veszítenünk... Kimerülten, mindenből kiábrándulva, lelkemen hatalmas súllyal kerestem fel a Harmónia Iskolát.
- Már a hétköznapi dolgaimat sem tudom elvégezni - panaszoltam. - Elsősorban a fiamért aggódom, nem tanul, céltalanul kallódik, rossz társaságba keveredett. Rá akarok jönni, miképpen tudnám őt elterelni a végromlás felé vezető útról. A valóság az, hogy boldogtalanságot hoztunk egymásra a férjemmel és boldogtalanná tettük a fiúnkat - fogtam bele a történetünkbe.
Letesztelték az aktuális mentális állapotomat.  Persze, hogy legyengültnek mutatkoztam. Nem lehet büntetlenül erőszakoskodni magunkkal!
Már másnap elkezdhettem a rendszeres agytornát, ami egy elmés fény-hang berendezéssel történik: a szem működését modellező szemüveg fényjelekkel, a fejhallgatóból áradó tam-tamok pedig hangjelekkel tornáztatják meg a fáradt, illetve túlpörgött agyunkat. Hatékonysága a meditációtól az öngyógyításig terjed.
Energiaszintem növekedését hamarosan megérezhettem. Elemeztem a múltamat és a szeretteimhez való viszonyaimat. Megértettem, hogy jelenlegi helyzetemet elsősorban önmagamnak köszönhetem.
Rövid időn belül le tudtam győzni az önsajnálatomat, már senkit nem hibáztattam. Volt erőm nemcsak magammal foglalkozni. Minden napomat összehasonlítottam az előzővel. Figyeltem az érzéseimet, a gondolataimat, a hozzáállásomat. Egyre nyitottabbá váltam, felvállaltam minden jó és rossz érzésemet. Bátran szembenéztem a tévedéseimmel, a hibákkal, melyeket elkövettem. Úgy éreztem, sikerült megbocsátanom önmagamnak.
Megértettem, hogy a fiam mindig ugyanúgy működött, ahogyan én. Akárhogyan titkoltam, velem együtt élte át a félelmeket, szorongásokat, kiábrándultságokat, az előítéletektől terhes gondolkodásomat.
Micsoda hatalmas felelősség! - gondoltam. Minden terhet le kell tennem! - határoztam el. Rájöttem a megoldásra gyermekemmel kapcsolatban is: másképpen kell működnöm ahhoz, hogy ő is megváltozzék.
Néhány hónap agytréningezés alatt számtalan periódusban éltem át azokat az érzéseket, amikkel majd belepusztultunk személyes tragédiánkba, de már egyre csendesebb indulatokkal. Álombeli élményeimet naplószerűen összegeztem. Mindent meg akartam érteni. Aztán, amikor valami világosabbá vált, néha ki is borultam. Sírtam, tiltakoztam... Én reméltem valamit, agytrénerem pedig tudta, hová kell megérkeznem. Egyszerre haladtunk előre anélkül, hogy kézen fogva vezetett volna. "Csak" elindított és kísér a mai napig. Képessé tett arra, hogy saját várakozásaimat beteljesítsem.
{p}
Az agytréningezés hatására hatalmas energiák szabadultak fel bennem. Ebben minden benne volt: fizikai és lelki-szellemi épülések fokozatai, öröm-, gyönyör-, boldogság-érzések is. Végre hozzáfogtam a dolgaim elrendezéséhez - magamban és a környezetemben is.
Lecsendesedtem. Elkezdtem más szemmel nézni a világot. A bennem levő nyugalom hatott a környezetemre is.
Nekem elsősorban a fiam észrevétele számított. Egyre többet tartózkodott a közelemben, nagyokat tudtunk vitázni pl. komoly filozófiai témákról, jókat beszélgettünk, ettünk-ittunk, nevetgéltünk. Tisztulási folyamat kezdetét éreztük.
Ebben a felerősödött mentális állapotban biztatott agytrénerem, látogassak vissza a szülőhelyemre, Iránba. Gyönyörű búcsúestet rendezett nekem az indulás előtti estén, és a kezembe adta annak az éneknek a szövegét, amivel utamra engedett - a repülőn zokogva olvastam: "Az égig érő fának, ha nem nő újra ága, úgy élj, hogy te legyél, világnak világa...". De hogyan adja fel egy anya a küzdelmeket, amíg él, amíg a gyermeke még nem tudott felnőni? Tudtam, még több erőre van szükségem, hogy a fiammal kapcsolatos dolgokban helyesen döntsek. Ezt az erőt a szülőföldemtől remélhettem.
Tizenkét év után először léphettem hazám földjére, ölelhettem magamhoz anyukámat és a testvéreimet, először érezhettem a csak szülőhelyre jellemző rezgést, lüktetést. Mennyei érzés volt! Két hétig szeretetgomolygás vett körül. Nagyon nagy szükségem volt erre. Boldogok voltunk együtt, mindenkinek bemutattam, mit tud az agytréner készülék. Minden pihenőidőt relaxálással töltöttünk, miközben vártam a napot, amikor viszontláthatom a fiamat és folytathatom teendőimet.
Amikor megjöttem, "harcossá" nyilvánított az agytrénerem. Azt állította, hogy hozzá fogom tudni segíteni a fiamat ahhoz, hogy a saját erejéből felépítse önmagát, mert már sokkal erősebb vagyok, és átadta néhány, a drogosokkal foglalkozó hely elérhetőségét.
És tényleg, magam is éreztem a belső erőt!
Gyermekem bármit tett, már nem hozott ki a sodromból, már nem estem pánikba. Ha zsarolni próbált, azonnal "NEM"-et mondtam. Próbálkozásait sikeresen leszereltem, ha sajnáltatta magát, az se tört meg.
Egyre elkeseredettebben vette tudomásul, hogy kisded játékainak tere elfogyott, a kör bezárult, számomra csak a gyógyulása az elképzelhető megoldás. Mondtam neki, hogy a boldogságában támogatom, segítem őt, de a boldogtalanságában többé már nem akarom. Megrendült és elérzékenyült ettől a mondatomtól. Ekkor nyomtam a kezébe a komlói Leo Amici Alapítvány tájékoztatóját... Azonnal megértette az üzenetét.
Mindketten éreztük, hogy ez a korszak életünkben a szenvedések végét jelentheti, amennyiben készen állunk a változtatásra. Most már csakis rajta múlott minden és én ezt a felelősséget teljes mértékben a kezébe tettem.
Együtt utaztunk el Komlóra, a felvételi beszélgetésre, s egyedül jöttem vissza...
Tudtam, mennyit fog szenvedni, de állandóan fegyelmeztem az érzéseimet, tudván: az már az ő szenvedése. Minden átvállalás a fejlődési lehetőségtől való megfosztás lenne! Egyetlen szülőnek sem lenne szabad elvenni a gyermekeik fejlődési lehetőségét! Egyetlen szülőnek sem lenne szabad cserbenhagyni és becsapni a gyerekét!
Abban az időben már saját agytréner készülékem is volt, így naponta erősíthettem magam. Gondolatban a legkisebb sajnálat nélkül átadtam fiamnak a saját sorsát. Négy hónapig élt együtt jóban, rosszban a drogról leszokni akaró fiatalok komlói közösségében. Az együttlét új, egészséges módjait kialakítva tanult élni és fejlődni. Nyitottan és őszintén megosztották egymással tapasztalatainkat, erőiket és reményeiket.
{p}
Gyermekem megtanulhatta, hogyan törődjön magával, a társaival és a közösséggel. Különbségeik ellenére erős kötelék tartotta össze őket: a talpra állás szándéka.
Ha átvettem volna a fájdalmait, amit az első időszakban minden drogos átél, ha e miatt sajnáltam volna, akkor a havi találkozásainknál erőtlenséget sugalltam volna felé, és megingott volna.
Amíg a komlói közösségben élt a fiam, a Csernus doktor nevével fémjelzett MAGADÉRT Alapítványnál minden - drogosok kezeléséhez - szükséges ismerettel felvérteztek. Rendszeresen jártam az összejöveteleikre. A hiterősítő csoportfoglalkozásaikon tanultakat sikeresen ötvözöm az agytréning személyiségfejlesztő, tudattisztító módszerével.
Gyermekem végig magabiztosnak, energikusnak látott kívül-belül. Héba-hóba próbálkozott, de a sajnáltatással nem ment semmire nálam. Megtanultam nem sajnálni őt. Végre egyszerűen csak szerettem a fiamat! Megingathatatlanná váltam hitemben, hogy minden jóra fordulhat. A csoportos összejöveteleken megismerhettem a szülőtársak sorsának borzalmait is és elhatároztam, hogy magam is segítővé válok. Ma már azért a plusz energiáért is agytréningezem, ami a segítő foglalkozáshoz elengedhetetlen mentális egyensúlyhoz szükséges.
Szeretetteljesen, de ma is elhatárolódom a fiam drogproblémájától annak érdekében, hogy esélyt adjak számára, hogy felnőhessen, és újra kezdhesse az életét.
Ma már önállóan él, dolgozik és készül az elmulasztott továbbtanulásra is. Sokszor meglátogat. Gyönyörű, erős fiú, a szeme tiszta, és már udvarol... Talán vége a borzalmaknak...
Megnyílt felém, amit eddig soha nem tudott megtenni. Drukkolok neki, hogy ne essen vissza. Szorítok érte, hogy ha visszaesne, legyen ereje ismét kimászni a bajból. Ma még nem tudni semmi biztosat vele kapcsolatban, de azt tapasztalom, jól van a drogok nélkül is...
Számtalan új közös élményünk van, aminek egyetlen iránytűje a szeretet és a békesség.
A drogmentességet védők között útmutatást kapok ahhoz, hogy megértsem és kezelni is tudjam a drogosok különös viselkedési formáját. Segítő hivatásomban rendkívül fontosnak ítélem az alapítvány felvilágosító szerepét.
A Harmónia Iskolába járva pedig - az agytréning segítségével - folyamatosan tisztogatom a tudatomat. Mindig van energiám a belső csendemet megteremteni és azt kifelé sugározni is. A mi tragédiánk megelőzhető lett volna, ha ezt a képességemet nem engedtem volna elveszni.  Ha hamarabb kezdtem volna az agytréning segítségével felhozni és lendületben tartani energiáimat!
A fiam számára égetően szükséges, hogy én stabil legyek. Ezért az új tulajdonságomért is mert változtatni a drogos életén. Minden gyermek mellé jár egy stabil szülőpár. Számára ez nem adatott meg, hát magamnak kell az apai és anyai helytállást megmutatva kitartani, erősnek lenni.
"Megmérgeztük" a gyerekünket, és ezt a vétkünket semmilyen feloldozás, semmilyen vigasztalás nem moshatja le, csakis az, ha ő mindezek ellenére tiszta akar lenni és az is marad. Ha soha nem is bocsátja meg az "akkori" szüleinek az "akkori" hibáit, de kijavítja azokat önmagában, és felvállalja végérvényesen önmagáért a felelősséget - nos, Szabó Lőrinc szavaival: "az lenne szép, hozzá méltó zene, s bús szívem öröme"... Talán az akkori vétkek a családunkban többé már nem fordulhatnak elő.
Mire eljutottam oda, hogy meg tudom mutatni és tanítani, hogyan lehet boldog az ember a hivatásában, a feladataiban, a küzdelmeiben, és a magánéletében, addigra felnőtt a fiam.
Csak remélni tudom, hogy számára és sokuk számára az én küzdelmeim is jelenthetnek motivációt.

www.agyinfo.hu