Kinek mondjam el?

Kedves Szerkesztőség!
Hetven felé ballagok, a gyerekemet nagyon szerettem, a "nem" szót akkor sem ismerte, ha én éheztem vagy lyukas cipőben jártam. A házasságába sem szóltam bele. Két kisunokám született, az utolsó forintjaimat is rájuk költöttem. Mikor a fiam kórházba került, vettem a lányunokámnak egy mobilt, hogy tudjanak naponta értekezni. Engem azonban egyszer sem hívott fel, pedig ennek már nyolc éve.
Végül történt valami, amitől a fiam köldökzsinórja végleg elszakadt, épp akkor, amikor nekem esne jól egy kis szeretet. A nászomék márványkriptát készíttettek, és felajánlották, hogy társuljak be. Sajnos nem tudtam megtenni, mert a nyugdíjam épp hogy csak elég a megélhetésemre. Megcsináltatták hát maguknak, nekem pedig mind hátat fordítottak. A fiam még azt is mondta: "Mit adott maga nekem? Semmit!" Most, hogy már nem szegények, elfelejtették, honnan indultak - az én segítségemmel. Múltkor felhívtam, szóvá tettem, miért nem kérdezi meg soha, hogy vagyok, de ő kikapcsolta a telefont.
Most nem tudom, merre induljak, olyan nehéz a magányos sorsom! A sok-sok szeretetem csupán annyinak bizonyult volna, hogy egy márványkripta elfedje?
Egy szeretetéhes nagymama

Kedves Szeretetéhes Nagymama!
Úgy látszik, a családtagok anyagi helyzetének különbözőségéből eredő problémák - amiről a három héttel ezelőttihez hasonlóan az Ön levele is szól - sajnos sokkal gyakoribbak, mint gondolnánk. De tényleg mindennek az az átkozott pénz lehet az oka? Vajon ahol a szegénység éket tud verni valakik közé, ott másvalami nem tenné meg ugyanezt? Ha azért viselkednek valakivel másképp, mert jómódban él (és nagyobb támogatásra, netán örökségre számítanak), abban mennyi lehet a köszönet? Bizonyára Ön sem ilyen számító álérzelmekre vágyik. Azt várja csupán fiától és családjától, ami minden idős szülőt megillet: egy kis odafigyelést, szeretetet. Biztosan sokat gondolkodik rajta, hogy neki mindez miért nem természetes.
Tudom, hogy az Ön esetében nem fog könnyen menni, mégis arra biztatom, próbálja meg tisztázni fiával a helyzetet. Jó alkalom lehet minderre a közelgő karácsony, amikor mindenkiben egy kicsit felerősödik a családhoz való kötődés, az egymás iránti szeretet. Mondja el, mit vár tőle, mi esne jól Önnek, és kérdezze meg, ő hogyan gondolkodik minderről. Ha személyesen nem menne, akkor - ahogy nekünk tette - írja meg fiának is érzéseit. Próbálja azonban, bármilyen jogos is lenne, elkerülni azt, hogy váddal illeti.
Ha pedig végre sikerül eljuttatni fiához gondolatait - akár írásban, akár személyesen%u20AC-, többé ne hánytorgassa fel a dolgokat. Szeresse továbbra is, ahogy eddig tette, azzal a feltétel nélküli szeretettel, melyre csak egy szülő képes, és bízzon benne, hogy a "tékozló gyerek" egyszer jobb belátásra tér. Ha mindennek ellenére családjáról minden jó szándék lepereg, nézzen körül környezetében, biztosan talál olyan embert, aki nemcsak elfogadni, de viszonozni is tudja a szeretetet.
Végül biztatásként álljon itt egy rövid történet. A hittanórákról folyamatosan hiányzó diákot egyszer felkeresi lelkipásztora. Otthonában, a kandalló előtt találja őt. Csendesen mellé telepszik, hallgatnak, majd a vendég kivesz egy parazsat a tűzből, a kőpadlóra helyezi, és együtt nézik végig, míg kialszik. Nem hangzik el egyetlen hangos szó, semmilyen szemrehányás, a diák a következő héten mégis ott ül az első padsorban.
Remélem, Önnek sem kell sokáig várnia!