Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Nem hiszem, hogy a problémámat így, levélben meg lehetne oldani, de talán az is segít, ha valakinek végre kiönthetem a szívem. Egy kicsi faluban élek, elmúltam ötven. A házasságom húsz esztendővel ezelőtt tönkrement, a férjem máshol kereste a boldogságot. Hogy mi volt az igazi oka, mit rontottam el, azt máig sem tudom.
Három gyereket szültem, most már mindegyiknek saját családja van, én pedig egyedül maradtam. Nehogy félreértsen, járnak ők látogatóba, hozzák az unokákat is, nem múlik el nap, hogy valamelyik rám ne nyitná az ajtót - ennek ellenére mégis magányosnak érzem magam.
Régebben azt hittem, hogy elég nekem a gyerekeim társasága. Rengeteget dolgoztam, hogy el tudjam őket tartani, de most, hogy felnőttek, úgy érzem, elrontottam az életem. Szomorú, de elkeseredett pillanatomban néha haragszom rájuk, amiért a fiatal éveimet - amikor még lettek volna lehetőségeim, amikor még érdeklődtek utánam a férfiak - nem használtam ki, miattuk.
Most meg már úgy érzem, hogy késő. Kijöttem a gyakorlatból, már azt sem tudom, hogy kell nőként viselkedni. Alkalom sem lenne rá, a falu túl kicsi, máshova meg nem járok. Most, hogy rokkantnyugdíjas lettem, már abban sem bízhatok, hogy majd a munkahelyemen...
Szégyellem is magam ezek miatt a gondolatok miatt, és attól is tartok, mit szólna a falu vagy a gyerekeim, ha mégis sikerülne társra találnom. Bár ettől nem kell félnem, mert ez ötvenen felül és itt, a világ végén úgyis lehetetlen.
Úgyhogy inkább begubózom, és próbálom ezeket a gondolatokat elhessegetni magamtól. Igazam van?
Őszirózsa

Kedves Őszirózsa!
Levele a legjobb bizonyíték arra, hogy a gondolatokat nem lehet csak úgy elhessegetni magunktól. De miért is kellene? Miért lenne bárki szemében megvetendő, hogy egy nő társra vágyik? Felnevelte a gyermekeit, végigdolgozta aktív életének jelentős részét, megtette, amit a kötelesség és saját elvárásai diktáltak, sőt - hosszú évekig lemondva a párkapcsolatról - talán még többet is, mint amit mások elvártak öntől.
Az elmúlt lehetőségek felett kár búsulni, az úgysem vezet sehová - az újakra azonban meg kell nyílni. Nem hiszek abban, hogy a nőiesség fokmérője az életkor lenne.
Sok vonzó, sugárzó középkorú hölgyet ismerek, és van egy Kölnben élő barátnőm, aki hetvenévesen is (!) ízig-vérig nő, s ezt a férfiak máig értékelik. Akad ugyanakkor a közelemben olyan harmincéves lány, akiről előbb kitalálnám a tudományos fokozatát, mint a nemét.
És figyelje meg, hogy a környezet mindig arra reagál, amit közvetítünk felé. Így ha saját magunkat semmibe vesszük, akkor a többiektől se várjunk mást. Ugye, nem ezt akarja?
Nem áltatom azzal, hogy a mai világban könnyű társra találni, de - bár sovány vigasz - ettől a fővárosban élő, ötvennégy éves ismerősöm ugyanúgy szenved, mint a sok fiatal szingli. A kor mellett tehát a lakhely sem lehet kifogás.
Látogassa meg régi barátait, ismerőseit, nyugdíjasként bizonyára van már rá ideje, hogy egy jót beszélgessenek. Vigye az unokáit kirándulni, keressen az érdeklődési körének megfelelő közösséget, de semmi esetre se gubózzon be!
Hiszem, ha a világra és az emberekre nyitottan kimozdul otthonról, előbb-utóbb valakivel együtt tér oda vissza.
Üdvözlettel: