Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Az én életem a téesz megszűnésével pecsételődött meg. Műszakvezetőként dolgoztam a helyi tehenészetben, de tizenkét éve egyik napról a másikra utcára kerültem. Kényszervállalkozásba fogtam, kárpótlásból sikerült egy kis területet szereznem. Már addig is volt néhány szarvasmarhám, aztán felfejlesztettem az állományt. Kezdetben még megvolt a remény, de jöttek az uniós előírások, a tejüzem is hátat fordított a kistermelőknek, a tejár az önköltség alá csökkent. A hiteleket törleszteni kellett, a földek és az állatok egész napos, kemény munkát követeltek, mégsem jutottam egyről a kettőre.
Közben a feleségemnél beindult a verkli. Ő egy vállalat irodáján dolgozott, a rendszerváltás után néhányan - köztük ő - privatizálták a céget, így tulajdonos asszony lett. Jól menő vállalkozássá fejlődtek. Annyi pénzt hozott haza, amennyiről addig csak álmodni mertünk. Végül a dicsőség a fejébe szállt. Elkezdett öltözködni, többet költött műkörmösre és kozmetikusra, mint amennyit én a keserves munkámból egy hónapban összeszedtem. Jöttek a külföldi utazások, persze kizárólag munkatársakkal vagy barátnőkkel. A céges vacsorák és bulik rendszeressé váltak, és engem soha nem vitt magával. Szégyellte, hogy a férje - ahogy mondta - "csak egy szerencsétlen tehenész".
Mikor rájöttem, hogy viszonya van a főnökkel, megértettem, hogy is került ilyen közel a tűzhöz. A házasságunk zátonyra futott, ő elköltözött. Időközben a szeretője meghalt, a vállalkozásuk megindult a lejtőn. Most jönne vissza hozzám, de már nem kell. Kínálkoznának többen körülöttem, de nem hiszem, hogy bárkinek jó lenne az az élet, amit én biztosíthatok. És különben is, ezek után hogy bízzam meg a nőkben?
Üdvözlettel:
"Egy hitét vesztett tehenész"

Kedves Uram!
Önnek nem a nőkben kell bíznia, hanem elsősorban saját magában. El kell fogadnia, hogy semmivel sem ér kevesebbet jobban kereső, tisztább vagy könnyebb munkát végző társainál. Éppen ellenkezőleg! Legyen büszke rá, hogy talpra tudott állni a nehéz helyzetben is. Munkáját önhibáján kívül, a külső körülmények megváltozása folytán veszítette el. Nem lett munkanélküli, nem vált az alkohol rabjává, mint hasonló helyzetben sokan. Helyette próbált az erejének, lehetőségeinek és tapasztalatainak megfelelő kiutat találni. A mezőgazdasági munkából élők (vagy legtöbbször inkább tengődők) méltatlan helyzete egyáltalán nem az önök, sokkal inkább az ország szégyene. Ön mindent megtesz, amit lehet: végzi a munkáját, és reménykedik, hogy egyszer tisztességes munkájából tisztességesen meg is élhet.
Feleségével kapcsolatban is úgy cselekedett, ahogy kellett. Úgy látszik, nem szerette önt eléggé ahhoz, hogy a bajban is kitartson maga mellett. Ettől azonban még ne általánosítson! Soha nem szabad kijelenteni, hogy a nők ilyenek vagy olyanok. Van köztünk mindenféle, mint ahogy a férfiak között is akad. Attól, hogy szerzett egy keserű tapasztalatot, még nem ítélhet el mindenkit.
Persze nem árt az óvatosság, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megtalálja azt, akit nem riaszt vissza az életmódja. Aki a trágyás gumicsizma és a tehénszagú öltözet mögött is meglátja és megszereti az Embert.
Üdvözlettel: