Szamba ötven felett

Ne higgye senki, hogy minimális tánctudás nélkül - vagy ahogy a köznyelvben mondják, "botlábú" felnőttként - boldogan lehet élni. Gondoljunk csak bele: mi történik, ha elkerülhetetlenné válik egy táncos összejövetel? Itt a báli szezon! Megszólal a zene, a parketten boldogan repülnek a párok, és előbb-utóbb nekünk is lépnünk kell valamit. Mégpedig, lehetőleg, nem a másik lábára...

Családi körKemény Krisztina2006. 01. 06. péntek2006. 01. 06.
Szamba ötven felett

Ha tizennégy éves korunkban ellógtuk a tánciskolát - aminek eredménye legkésőbb a koszorúcska, vagyis a tanfolyam zárásának másnapján amúgy is végképp elillant - felnőttként kell megtanulnunk a mozgás e boldogító formáját. Ekkor azonban nincs könnyű dolgunk. Tapasztalatból beszélek.
Hazudnék, ha azt mondanám, igazi antitalentumok voltunk. Az esküvő előtt mégis úgy gondoltuk, ösztönös tánctudásunkra rádobunk egy lapáttal, és elkápráztatjuk a násznépet. Telefonkönyv elő, tánciskolát tárcsázz!
- Van kezdő, álkezdő, középhaladó, haladó és versenytánc kurzusunk egyaránt - mondja a hölgy. - Melyik korosztályhoz írhatom, hattól tíz, tíztől tizennégy vagy tizennégytől tizennyolc éves kategóriába? Annál is öregebbek? Ne vicceljen! Akkor keressen magántanárt! Esetleg.
Aha, tizennyolc fölött tánc tekintetében leírva! Már majdnem feladom, amikor egy rendezvényszervező cég katalógusában az alábbi hirdetést találom: "Esküvői gyorstalpaló tánckurzus, felkészítés akár néhány hét alatt is." Nosza! Telefon fel, bemutatkozás, életkor bevallása - semmi rosszalló reakció; végül időpont és helyszínegyeztetés. Már térkép alapján gyanús a helyzet, a megadott cím ugyanis egy lakótelepi lakást jelöl. Semmi baj, ez csak a megbeszélés helye lehet - nyugtatgatjuk magunkat a liftben. A negyedik emeleten terjengős ételszag és körülbelül harminc négyzetméteres lakás fogad.
- Jó esztét, jöjjenek beljebb! - mondja az átlagosnál magasabb hangon és kissé selypítve a loboncos fiatalember, majd kecses mozdulattal beletúr a hajába. A lakás egynegyedét elfoglaló két újfundlandi kutyájától azonban elég nehezen mozgunk.
- Igen, itt lennének az órák is. Nem gond, a bútorokat kicsit arrébb toljuk, a kutyákat a konyhába zárjuk. A szomszédok? Ó, ők már megszokták...
Pánikszerűen távozunk. Alig merem páromnak bevallani, lapul még egy cím a táskámban. Végül erőt veszek magamon, és a következő napon már az új tanárral találkozunk. A helyszín egy kollégium aulája. Ne aggódjunk - mondja -, a diákok nem fognak zavarni, csak néznek. Hm. Nem baj. Minden nem lehet tökéletes. Felméri tudásunkat:
- Ez remek, nincs is nagyon min dolgozni! Egy-két alaplépést bemutatok, nézzék!  Kiváló! Hogy ezt tudták eddig is? Akkor miért jöttek? Ennél többre nem elég az idő. Na jó, plusztarifáért egy-két versenytáncos figura az angolkeringőből még belefér. Úgyis azt fogják táncolni az éjféli átöltözés után az egész násznép gyűrűjében - adja be a derekát. - Szóval: "Egy, két, há, négy, öt és hat", semmi extra csak egy kis sasszé az "öt és"-re. Remek, megvan! A viszontlátásra! Sok sikert az éjféli tánchoz, és persze sok boldogságot!
Mondanom sem kell, a nagy pillanatban semmi nem idéződött fel a sasszés figurából. A násznép meghatottan szipogott a gyertyafényben, és állítólag semmit nem vett észre háromszori, sikertelen nekifutásunkból.
{p}
Le is zárult volna felnőtt tánckarrierünk, ha nem ordít rám egy plakát a pécsi belvárosban: "Táncoló Egyetem, nem csak egyetemistáknak! Minden korosztályt várunk!" Naná, hogy nem hagyhatjuk ki. Végre valami, ami felnőtteknek is szól - elméletben. Merthogy a gyakorlatban harminc egyetemista lány és néhány suhanc toporog a tornateremben.
- Lányok nagy körbe, fiúk középre, hogy mindenki mindenkivel párba kerüljön - szól a tanárnő.
- Azt már nem! Nem adom kölcsön a férjem! - ellenkezem.
- Akkor iratkozzanak be felnőttkurzusra. Most nincs olyan csoportom, de ha összeszednek legalább hat párost, akkor az oktatást bárhol vállalom.
Fergeteges szervezkedés következett, eredményeként végül elindult a környéken az Első Felnőtt Tánciskola. Az ötven körüli párok között végre fiatalnak érezhettük magunkat. Hogy a többiek hogyan értékelték a vasárnapi alkalmakat, arról megoszlanak a vélemények. Volt, aki rémálomként élte meg, és akadt, aki csak kellő alapozással (értsd: néhány feles bedobása után) tudott megjelenni az órákon. Döbbenten tapasztaltuk, hogy az addig biztonsággal kezelt "jobbra" vagy "balra" fogalmak valójában milyen nehezen érthetők. Képtelenek voltunk kézre és lábra egyszerre koncentrálni. A lépéskombinációkat lehetetlennek tűnt megjegyezni, mindenki a szomszédját leste, hiába. A tanárnő türelmesen és kitartóan magyarázott, miközben békés házasságban élő párok folytattak késhegyig menő vitákat. A helyzet reménytelennek tűnt.
- Melyik lábbal kezdünk? Mondja meg a tanárnő, mert a férjem már nem beszél velem! - ilyen és hasonló mondatok repdestek, mígnem egyszer csak, valahogy, észrevétlenül minden a helyére került. Mozdulataink egyre rendezettebbé váltak, a férfiak megtanulták karletépés és ráncigálás helyett a finom irányítást. Mindegy volt, hogy standard vagy latin zene szól, élmény lett a tánc. Klubbá váltunk, összejöveteleinket vasárnap esténként semmi pénzért sem hagynánk ki. Van köztünk huszonöt és majd' hatvanéves egyaránt. Nyáron egyhetes intenzív táborban veszünk részt, versenyekre készülünk. Időnként pedig nagyobb bálok nyitótáncosaiként is fellépünk. Ilyenkor általában más felnőttek is kedvet kapnak a tánchoz. Bizonyára látják rajtunk a mozgás örömét, amiről bármilyen korban kár lenne lemondani.
- Tényleg felnőttként vágtak bele? - kérdezgetik. Én pedig válaszként elmesélem ezt a történetet.