Gázolás

Érden átverekedjük magunkat az újonnan épült kétsávos körforgalmon. Hangosan dühöngök: kész csoda, ha az ember koccanás nélkül megússza a sávváltást, és még fel sem tartja a sort. Aztán megyünk, haladunk tovább.
És akkor észreveszem. Diósdon, a cukrászda előtt keresztben áll egy autó, egy férfi hajlong a kocsi mellett. Baj van, érzem már akkor, amikor még nem is látom a szétszóródott szatyrot, a pénztárcát félig kinyitva, a földön a rengeteg aprópénzt. És azt a fél pár kitaposott női cipőt.
Félreállok. Idős hölgy ül a vezetőülésnél, félig kifordulva, bal lábán a cipő párja. A döbbent arcú férfi épp megsimítja a néni fejét. Aztán újra a megannyi holmi után hajol, remegő kézzel szedegeti őket össze.
A férjem ugrik ki előbb a kocsiból, miközben mellettünk az autók egymás után suhannak tovább.
- Segíthetünk, hívjunk mentőt? - kérdezzük, de a férfi csak a fejét rázza. Képtelen szólni. Majd lassan mégiscsak hozzáteszi, nála is van telefon, majd ő.
A néni kábán ül, maga elé néz. A férfi újra hozzálép, kezét a vállára teszi, úgy telefonál.
- Itt a zebra, itt kellett volna átmennie, a lámpánál, a zöldön... - hallom újra a férfi erőtlen hangját. Nincs benne semmi szemrehányás, csak az el nem oszló ijedtség. Nehéz lenne eldönteni, melyiküket sokkolta jobban a gázolás.
Mellettük jobbról, balról vágtatnak az autók, a forgalom egy percre sem csillapodik. Ők ketten, ott, középen a mentőt várják. Együtt. Már egy kicsit összetartoznak.
Indexelünk, visszaállunk a sorba.