Jogi esetek

Esetünkben egy ingatlan értékesítése során az illetékhivatallal gyűlt meg a vevő baja. Mivel egy lakás vagy ház megvásárlása gyakori jogügylet, ráadásul általában valamennyi megtakarított pénzünk - sőt a bankhitelek jóvoltából még meg nem takarított pénzünk is - rámegy, jó, ha az alábbi történetből levonjuk a megfelelő tanulságokat.
A kilencvenes évek végén történt, hogy egy nagy ipari létesítményt árverésen értékesítettek. A lepusztult épületekre, illetve a hatalmas területre egyetlen potenciális vevő jelentkezett, az is csak a harmadik meghirdetés alkalmával. Az ipari parkot a vevő végül kikiáltási áron, durván kétszázmillió forintért szerezte meg. Az illetékhivatal hamarosan jelentkezett: visszterhes vagyonátruházási illeték címén kérte a vevőt, hogy fizesse be az ingatlan vételárának tíz százalékát, vagyis harmincmillió forintot.
A vevő ezen elcsodálkozott, hiszen ő kétszázmilliót fizetett az ingatlanért, ennek a tíz százaléka pedig kerek tízmillióval kevesebb, mint amennyit az illetékhivatal kiszabott rá. A vitát az okozta, hogy a hivatal valamelyik illetékese a jogszabályokat átnyálazva kiderítette: a visszterhes vagyonátruházási illeték alapjául a vagyon terhekkel nem csökkentett forgalmi értéke szolgál. Ami nem feltétlenül egyenlő a vételárral. Az illetékekről szóló törvény szerint forgalmi érték az a pénzben kifejezett érték, amely vagyontárgy eladása esetén - az adott állapotban - általában elérhető.
Itt volt a kutya elásva: az illetékhivatal szerint az árverésen való értékesítés nem az a helyzet, amikor a javak reális áron kelnek el. Hiszen egyrészről a gazda mindenáron szabadulni akar vagyontárgyától, hogy kifizesse a hitelezőit, másrészt kevés vevő tud ekkora összeget lepengetni - vagyis a versenytárgyaláson az árak inkább a reálistól lefelé szöknek, mint felfelé. Ezért ők szakértővel megvizsgáltatták az ingatlant, és az háromszázmillióra becsülte a forgalmi értéket. Ennek a tíz százaléka harmincmillió, ennyit kellene részükre befizetni.
A vevő viszont úgy gondolta, hogy versenytárgyaláson szerzett meg egy hatalmas, lepusztult létesítményt, a jelentkezők közül ő ajánlott érte a legtöbbet. Következésképpen a reális forgalmi értéke ennek az ipartelepnek éppen annyi, amennyit ő fizetett érte. Hiszen ha a reális érték magasabb lenne, akkor valaki más felülígérte volna őt az árverésen.
A vevő megfellebbezte az illetékhivatal döntését, így az a Közigazgatási Hivatalhoz került. Elutasították a kérelmét. Innen jutott az ügy a bíróságra. Ott kijelöltek egy szakértőt, az azonban beteget jelentett, és kérte, hogy bízzák másra a dolgot. A második szakértő elfogultságra hivatkozott: üzleti kapcsolatban áll a vevővel, nem érzi magát pártatlannak. A harmadik szakértő végül a vevő pártját fogta, az általa kifizetett összeget nevezte meg reálisnak. Így a bíróság új eljárásra kötelezte az illetékhivatalt, amely végül is a vételár alapján határozta meg a forgalmi értéket, és ennek megfelelően az illetéket is lecsökkentette.
Mi a tanulság a történetből nekünk, akik ritkán veszünk gyártelepet? Nem muszáj szentírásnak venni a közigazgatási szervek minden felszólítását. A legtöbben, ha hivatalos levelet, közüzemi számlát vagy hasonlót kapunk, ész nélkül rohanunk a csekkel a postára. A közigazgatás tévedhet is. Fölötte pedig ott van a bíróság, oda fordulhatunk sérelmünkkel.