Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Egy nagy vágyam van, bármilyen furcsán is hangzik: dolgozni szeretnék! Nagyon fáj, amikor mindenfelől azt hangoztatják, hogy ebben az országban csak az nem dolgozik, aki nem akar. Hát ez nem igaz! Aki elmúlt ötven, azt a munkáltatók meg sem hallgatják. Mintha én számukra már nem is léteznék. Régebben a helyi téesz irodáján dolgoztam, de három éve csődbe ment, így megszűnt a munkahelyem. Még kilencvenkettőben hívott egy ismerősöm egy akkor alakult céghez, de én a "biztosat" és a megszokottat választottam. Sajnos mindig is hűséges típus voltam. Most pedig verhetem a fejem a falba, hogy is lehettem ilyen ostoba. A hűségem (vagy inkább a gyávaságom?) folytán az utcára kerültem, ellenben az említett cég virágzik. Próbálkoztam, hátha még szóba jöhetnék náluk, de az adminisztrációs feladatokat már betöltötték huszonéves kislányok. Több hirdetésre jelentkeztem, interjúra csak egyetlenegyszer hívtak be, mikor "véletlenül" elírtam a születési dátumomat. Mondanom sem kell, a személyes találkozó után nem következett folytatás.
Egyszerűen nem értem, mi lett ezzel az országgal? Senki nem marad örökké fiatal. Ráadásul még jó erőben érzem magam. Lehet, hogy már ezt is csak beképzelem, és valójában nem vagyok más, mint egy lestrapált, kimustrált bútordarab.
Üdvözlettel:
Egy ötvenes nő

Kedves Hölgyem!
Az Ön leveléből annyi keserűség, megbántottság és fájdalmas önirónia árad, ami egy egész téeszirodának is sok lenne. De mielőtt megbántanám (amit egyébként a világért sem szeretnék), azonnal hozzáteszem: jogosan! Én is sokszor elgondolkodom, vajon miért nem becsülik meg jobban a munkaerőpiacon az Önhöz hasonló munkaerőt. Hiszen egy ötvenes hölgy már nagy tapasztalattal bír, általában higgadtabb, mint fiatalabb társai. A magánélete sem követel tőle annyi energiát, túl van már a házasságkötés, gyermekszülés és -nevelés nagyobb megpróbáltatásain. Minden adott lenne hát, hogy felszabadult energiáit ismét a munkára összpontosítsa. Kivéve a lehetőség.
Miért? Talán, mert egy harminc körüli vezetőnek kínos lenne szülei korosztályát irányítania. Sokan esetleg úgy gondolják, egy középkorút nehezebb kizsákmányolni, a cég képére formálni, túlórákat, hétvégi munkavégzést követelni tőle, mint egy áldozatkész, a karrier mindenhatóságának szellemében nevelkedett fiataltól. Attól is tarthatnak, hogy a nagyobb tapasztalatot jobban meg kell fizetni. Be kell vallanom, hogy álltam már én is a most szidott másik oldalon és asszisztáltam ahhoz, hogy fiatal pályakezdőt vegyünk fel irodánk titkárságára. Hogy mi lett a vége? Megtalálta élete párját, és elköltözött az ország másik szélére. Utána próbálkoztunk még két fiatallal; azóta mindketten gyesen vannak...
Nagyon bízom azonban abban, hogy előbb-utóbb megszűnik a fiatalság mindenek feletti sztárolása, és a különböző korosztályok visszanyerik nekik járó megbecsülésüket. Ezt a folyamatot - esélyegyenlőség címszó alatt - számos kezdeményezés próbálja segíteni, az illetékes munkaügyi központ ezekről biztosan tud felvilágosítást adni. És bárhogy alakul is a munkája, ne engedje, hogy egy hibás értékrendű kor elvegye Öntől önérzetét és csorbítsa emberi, női méltóságát!
Üdvözlettel: