Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Abban a korban nőttem fel, mikor még a fiúk mezei virággal kedveskedtek annak, akit szerettek. Nagyon szegény kislány voltam, apa nélkül nőttem fel, korán dolgoznom kellett, de mindig vidám, boldog és tisztességes maradtam. Szerettem az életet, mert az élet csodálatos, ha szeretetben élünk. És ebben a csodálatos életben egyszer csak eljött hozzám mezei virággal az a fiú, aki rám nézett, megfogta a kezem és elmondta, hogy szeret.
A szerelemből házasság lett, amiben nagyon sok küzdelem várt ránk. Két gyermekünk született, rengeteget dolgoztunk, hogy taníttathassuk őket. A férjem tanult ember volt, és mindent megtett, hogy én is az legyek. A munka mellett gimnáziumba jártam, közben pedig a családom boldogságáért éltem. Teltek az évek, nyugdíjasok lettünk, jöttek az unokák. Előfordult, hogy kézen fogva aludtunk el és úgy is ébredtünk. Óvtuk, féltettük egymást minden bajtól, betegségtől.
A boldogság azonban megtört, csak a szeretet lett még nagyobb, amikor a férjem két és fél éve hirtelen meghalt. Hosszú idő telt el, mire egy kicsit összeszedtem magam. Szervileg nem voltam beteg, de lelkileg nagyon legyengültem. Gyermekeim nagyon vigyáznak rám, szeretnek, de a szívem üres. Olyan szeretetre vágyom, ami hatvanhét évesen már sosem lesz az enyém. De azért keresem a boldogságot a természetben, könyvekben, zenében, mert az élet így, a mosoly mögötti könnyekkel is csodálatos. A szép virágok, a gyönyörű napfelkelte, vagy mikor a nap fáradtan nyugodni tér, a csillagok ragyogása mind megfognak engem, és ettől csodálatos az életem. De igazán boldog csak akkor lennék, ha valaki elhozná nekem a mezei virágot, rám nézne, megfogná a kezem, és ebből tudnám, Ő az, ki igazán szeret...
Nagyon szeretném, ha levelemet közölnék, hogy tanuljanak belőle azok az emberek, akik gazdagok és nem szeretnek. Mert aki szeret, az boldog. Aki boldog, az egészséges.
Tisztelettel:
Anna néni

Kedves Anna Néni!
Örömmel közlöm a levelét, amelyből ilyen tiszta világ, ennyi harmónia és életkedv sugárzik. Két kivételes adományt kapott Ön a sorstól: az egyik a sírig tartó boldog házasság, a másik az örök derűlátás és öröm képessége. Hogy ez utóbbi milyen ritka, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy "pozitív gondolkodás" néven ma már számos helyen tanítják.
Levele azért is különösen kedves számomra, mert apai nagymamámat juttatja eszembe. Azt az örökké mosolygó, a családját hóban-szélben is a kapuban váró és a kanyarig utánunk integető asszonyt, aki maga volt a született szeretet. Ő is nagy szerelemben és boldog házasságban élt a sok megpróbáltatás - kitelepítés, kulákosítás, nélkülözés, másfél évtizedig várt gyermekáldás - ellenére nagyapámmal, aki még ötvenhat évnyi házasság után is azt kérdezte tőle: "Mondd, miért kell téged ennyire szeretni?" A mama is nagyon nehezen élte túl a papa elvesztését. Aztán sikerült összeszednie magát, és köztünk maradt még nyolc évig. Továbbra is gyakran mosolygott, de a fekete ruhát többé nem vetette le.
Ön azzal a boldog tudattal élhet, hogy megkapta mindazt, amit sokan egy életen át hiába kergetnek. Végül biztos vagyok abban is, hogy aki ilyen lelkülettel nevelte gyermekeit, az soha nem marad igazán egyedül.
Üdvözlettel: