Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Köszönöm, hogy a 7. számban Rezedával vitába szállt és megvédte a férfiak becsületét. Én negyvenhat évig voltam együtt a feleségemmel. Soha nem ütöttem meg, nemhogy késsel vagy baltával fogadjam, mikor a munkából hazajött.
Rezeda írja, "nem tudom, milyen lehet egy igazi, házias és nem önző férfi, aki a beteges párjáért mindent megtesz, ilyennel ugyanis még nem találkoztam". Üzenem neki, hogy ha még csak hatvanéves volnék, akkor velem találkozhatna. Most viszont már a nyolcvanegyedik évemet taposom, és 2000 óta szociális otthonban élek. A feleségem 1998-ban meghalt agyvérzésben, előtte négy évig járt kézzel hajtós, háromkerekű utcai biciklivel. Az utolsó évben háromszor volt kórházban.  Mikor itthon volt, én fürdettem, mosdattam, az éjjelit kihordtam utána, főztem, mostam, vasaltam. Kell ennél többet tenni egy férfinak, ha beteg a felesége?
Azt is írja Rezeda, hogy a férje alkoholista volt, az vitte el. Látja, én még nyolcvanegy évesen is vidám természetű vagyok. Van egy szájmuzsikám, azzal szórakoztatom itt, az otthonban a többieket - már akik nem olyan öregkutya-kedvűek (azért akad olyan is). Nem mondom, hogy soha nem ittam, mert néha én is belemerültem a jeles ünnepek alkalmával, de az eszemet akkor sem ittam el. Tudtam mindig, hogy mit csinálok, én parancsoltam az italnak, nem az nekem. Nem is dohányzom harmincegy éves korom óta, pedig azelőtt negyven darabot is elszívtam naponta. Én Rezeda iránt nagy tiszteletet érzek, hogy harminckét évig kitartott a férje mellett, olyan szenvedések és megpróbáltatások közepette, mint írta. Ezért térdet hajtva csókolnék neki kezet.
Tisztelettel:
Egy dédnagyapa

Kedves Dédnagyapa!
Köszönöm, hogy példájával segített bizonyítani: léteznek becsületes férjek is a környezetünkben. Egy beteg ember gondozása -bármennyire is szeretjük - mindig nagy terhet ró a hozzátartozókra. Az ápolás kemény lelki, fizikai és anyagi megpróbáltatásokkal jár, amibe bizony sokan bele is buknak. Ha valakinek - mint Önnek - sikerül helytállnia, szintén térdhajtást érdemel. Reméljük, előbb-utóbb Rezeda is megtalálja azt az embert, aki időskorára kicsit kárpótolja majd a sok feláldozott évéért. Az Ön levele valami másra is bizonyíték: nevezetesen arra, hogy lehet szociális otthonban is vidáman, elégedetten élni.
Írásában a partnerkapcsolaton kívül két újabb témát is felvet, nagyon örülnék, ha mások is hozzászólnának. Az egyik a szenvedélyek (alkohol, cigaretta) kordában tartása. Ön rendkívül józanul gondolkodik e téren, de ez nem mindenkinek sikerül. Mitől tud valaki megálljt parancsolni, és hova vezethet, ha ez nem sikerül? A másik témakör - amit sajnos helyhiány miatt most írásából ki kellett hagynom - negyvenhat éves munkaviszonyának története. Sok érdekeset mesélhetne arról is, miket tapasztalt héttől (!) hatvanéves koráig, hogy változott e történelmi idő alatt a munka becsülete. Ha van kedve, kérem, tegye meg! Mint ahogy biztatom minden kedves olvasónkat, hogy írjanak elhelyezkedési, munkahelyi problémáikról, egykori vagy jelenlegi tapasztalataikról egyaránt! Hátha e téren is kialakulhatnak gondolatébresztő viták, felszínre kerülnek érdekes emlékek, történetek.
Üdvözlettel: