Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Hatvannyolc éves vagyok, négy gyerek édesanyja. Sajnos egyet közülük tizenöt évesen el kellett temetnem; három pedig eldobott, mint egy rongyot. A legöregebb fiam nálam lakott két családjával, akiket 1993-ban itt hagyott az anyjuk. A kisfiú akkor öt hónapos, a kislány hatéves volt. Rám maradt a gondozásuk. Azt hittem, majd az apjuk segít, de ő is lerázta őket. Azzal ment el, hogy árut hoz (mert piacozott), és három évig nem adott életjelt magáról. Pénzt sem küldött a gyerekek nevelésére. Elkezdtem kerestetni. Mikor kiderítették, hol tanyázik, azt mondta, nem jön vissza, és pénzt sem ad. Ekkor a gyámhatósághoz folyamodtam. Elvállaltam a gyámságot, a bíróság pedig a fiamat tartásdíj megfizetésére kötelezte.
Nála ettől betelt a pohár. A fiam látni sem akart, amiért tartásdíjat követeltem. Másik két gyerekem meg azt mondta, adjam az unokákat intézetbe. Én azonban nem adtam. Azóta a másik két gyerek sem nyit rám ajtót. Mindennek már tizennégy éve. Azóta szenvedek, de miért? A legkisebb fiamnak is van két gyereke, azokat sem látogathatom, nem engednek be. Egyszer kint álltam az ajtóban két órát, mert vártam, hogy legalább a hároméves unokámat kiengedik hozzám, de nem könyörültek meg rajtam. A másik egyéves volt, vittem nekik csomagot, azt sem fogadták el.
Azóta össze vagyok törve. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyi keserűséget kell megérnem. Elfelejtették, mennyit küszködtem értük. Igen fiatalon özvegyen maradtam, alig vártam, hogy felnőjenek és segíteni tudjanak. Sajnos nem így lett, még a két elhagyott unokámat is nekem kell felnevelnem. Az egyik már Pesten tanul, egyetemen, a másik tizennégy éves, de még mindig van mit tennem értük. Csak az erőm akar elhagyni. Attól félek, hogy a sok sírás és sok szenvedés előbb-utóbb megárt. Beteg is vagyok. Két hétig kórházban voltam, és egyik gyerekem sem látogatott meg, sem ott, sem itthon. Pedig segítettem őket! Százezer forintot adtam mindhármuknak, kocsit vettek, de abban én még nem ültem. Elfelejtették, mennyit dolgoztam értük.
Megöregedtem, most már nem kellek. És velem ki fog törődni? Lesz-e valaki, aki majd egy pohár vizet adjon? Az is a jövő titka, hogy a két unokától mit kapok. Eléggé össze vannak törve a szüleik miatt, pedig ők nem tehetnek semmiről. Még mindig fáj nekik, hogy elhagyták őket. A nagymamának pedig mindent ki kell bírni.
Üdvözlettel:
Szíve összetört nagymama

Kedves Nagymama!
Sokáig tologattam asztalomon tanácstalanul a levelét, és töprengtem: mit is válaszolhatnék? Legszívesebben felkeresném gyermekeit, megmutatnám nekik az írását, és megkérdezném tőlük: miért?! Ha megadta volna címét, és hozzájárul, bizonyára ezt meg is teszem. Így azonban az ember csak értetlenül áll. Megrendítő az a sok szenvedés, amit azok miatt él át, akiktől a legtöbb szeretetet kellene kapnia. Mintha családjában Ön lenne az egyetlen, akinek szíve, lelke van. De akkor hogy lehet, hogy ebből a gyerekek nem örököltek semmit? Mi vezethet odáig, hogy a legalapvetőbb emberi értékek így semmivé váljanak? Nem tudom. Az azonban nagyon becsülendő, amit az unokáiért tesz. Még inkább, hogy ebben a helyzetben diplomát is ad a kezükbe. Tartson ki, nekik még jó darabig szükségük lesz Önre! Végül kívánom, hogy a sok kínlódás közepette sikerüljön olyan kapcsolatot kialakítani velük, hogy legalább tőlük kapjon egy kis segítséget és melegséget idős éveire!
Tisztelettel üdvözli: