Porció

Szombat van, ilyenkor többen állunk sort a húsboltban. A patyolatfehér köpenyes, deres hajú, bajszos férfi eladó élcelődik, ám a sorra kerülő nők humortalanok. Hiába a győzködés, senki nem akar egy helyett másfél kiló combot venni, a kért hat szelet karajt megduplázni, a darált hús vöröslő halmából is rendre visszaparancsolják a fölös dekákat. Nincs az a csábmosoly, ami rávarázsolná a mérőre a pluszadagot, ha egyszer már kiporciózták a háziasszonyok a fejükben, miből menynyit akarnak.
Figyelem az eladót, és egy ősrégi vicc jut róla eszembe. Abban egy idős, kopott ruhája alapján vélhetőleg szerény nyugdíjas bácsi két szelet karajt kér, mire a hentes vigyorogva kérdi tőle: "Nocsak, tata, bulit rendez?"
Nem tetszik nekem ez az ember. Mert agresszív. Értem én, hogy az ő érdeke azt kívánja, minél több fogyjon például a madárinfluenza miatt csak módjával fogyogató csirkéből. A miénk viszont más. Ráadásul otrombán teszi a dolgát. Ahogy haladunk előre, sorra próbálja rákényszeríteni akaratát a vevőkre. Egy-két fanyalgó asszonyt még sikerül rábeszélni a többletre, aztán hirtelen akkorát csattan a csempézett helyiségben egy hang, mint csonton a bárd:
- Ebből elég! Legyen szíves, vegyen le belőle, különben beírok a panaszkönyvbe!
- Ugyan miért? - pislog a hentes ártatlan derűvel. - Könnyű ezt megenni, ha nagy a család.
- De kifizetni nem! - morogja mérgesen a nő, s ujjain szinte elfehérednek a bütykök, ahogy pénztárcáját markolva távozik a boltból. Hálás tekintetek követik. Íme egy bátor szószóló, aki végre megszabadított minket a packázástól!
Sajnos csak egy pillanatig. Mert a soron következő vevő én volnék. Nagy család és minden harci szellem nélkül...