Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Férjem nagybeteg. Tavaly ősszel vastagbéldaganatot állapítottak meg nála. Azonnal megműtötték. Eleinte úgy tűnt, sikerül átvészelnie ezt a rettegett kórt, két hónapja azonban ismét rosszabbodni kezdett az állapota. Kiderült, hogy áttétek vannak a májban. Jelenleg sugárkezelést és kemoterápiát is kap, de egyre rosszabbul néz ki. Az orvosok neki csak annyit mondtak, az eredményei alapján szükség van még néhány kezelésre, de engem tájékoztattak, hogy legfeljebb egy-két hónapja van hátra.
Nagyon megviselt a hír, hiszen negyvenhárom éve élünk együtt. Az a legrosszabb, és ezért is írok Önnek, hogy nem tudom, miként viszonyuljak hozzá. Ő egyszer bizakodó, tervezi a tavaszi munkákat a kertben, máskor viszont nincs kedve semmihez. Ilyenkor nem akar kezelésre menni, és a halálát emlegeti. Én mindig bátorítom, hogy meg fog gyógyulni, biztatom, szedje össze magát, és kérlelem, ne beszéljen butaságokat. Hazudok neki, pedig jól tudom, hogy nem téved, amikor rosszat sejt.
Nagyon megvisel ez a helyzet, mert nem tudom, mikor teszek jót: ha továbbra is áltatom a gyógyulással, vagy ha szembesítem azzal, amit az orvosok nekem elmondtak? Kérem, segítsen, mit lehet ilyenkor tenni! Annak is örülnék, ha valaki, aki átélt már hasonló helyzetet, megosztaná velem tapasztalatát!
Üdvözlettel:
Ilona

Kedves Ilona!
Én a feltétlen őszinteség híve vagyok, még akkor is, ha esetenként - mint ahogy most az Önében - talán ez a nehezebb út. Elmondani egy szeretett embernek, hogy az orvosok menthetetlennek tartják, ez bizony nagy próbatétel.
Az effajta helyzetekben sokan inkább a "kegyes hazugságot" választják. Ilyen azonban nem létezik. A hazugság csak kegyetlen lehet, hiszen alapvető jogaitól: az igazság ismeretében való cselekvés és döntés lehetőségétől foszt meg valakit. Persze őszinték is többféleképpen lehetünk. Egy súlyos beteg esetében nem arra van szükség, hogy durván szembesítsék: rövid időn belül meghal. (Ezt egyébként senki, még egy orvos sem jelentheti ki végérvényesen, mert csodák voltak, vannak és lesznek is biztosan.) A reményt sem szabad elvenni senkitől, de reálisan és tapintatosan tájékoztatni állapotáról - feltéve, hogy nem hárítja el - kötelező.
Férje minden bizonnyal érzi, hogy sorsa merre halad, és, mint jelzi, igénye is lenne az erről való beszélgetésre. Gondolja csak végig, hogy az Ön elzárkózása mitől fosztja meg őt! Nem tudja megosztani félelmeit, gondolatait senkivel, így pedig sokkal nehezebb erőt meríteni akár a végső harchoz, akár a betegséggel való szembeszálláshoz. A színjátszás ráadásul Önnek sem tesz jót, és nem csupán a lelkiismeret-furdalás miatt. Az őszinte beszélgetés útmutatót adhat a jövőre, férje végakaratára nézve is, amivel sok későbbi gyötrődés és kérdés (milyen temetés legyen, mit tegyen az autóval stb.) megelőzhető. Így hát bármilyen nehéz is lesz, e beszélgetéstől ne zárkózzon el!
Én már beleestem ebbe a hibába, igaz, csupán tizenöt éves voltam akkor. Imádott Nénjém a halálos ágyán így szólt: "Krisztikém, meg fogok halni." Úgy tettem, mint aki nem hallja, pedig ki tudja, mit szeretett volna elmondani akkor. Nem hagytam rá, és ezt már sohasem pótolhatom.
Üdvözlettel: