Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Hatvannyolc éves özvegyasszony vagyok, negyed évszázada fiatalon, álmában, infarktusban halt meg a férjem. Hét évig voltam egyedül, akkor megismerkedtem egy hasonló korú, elvált férfival, akivel aztán tíz-egynéhány évig tartott az élettársi kapcsolatom. Három éve ő is meghalt, azóta ismét magányos vagyok. Hiányzik egy kicsit, pedig nem volt rózsás az életem mellette. Nagyon kihasználta a gyengédségemet. Nem mehettem sehová, mindig őt kellett szolgálni. Cseléd voltam saját otthonomban. Még akkor is veszekedett velem, ha kimentem a férjemhez a temetőbe. Ő minden vasárnap ebéd után elment meccsre, késő este ért haza. Ezalatt nekem az állatok és a kert jelentette a szórakozást, pedig néha én is vágytam emberek közé. Ritkán akadt olyan ősz vagy tél, hogy heteket ne töltött volna szanatóriumban. Annyira önző volt, hogy elvárta, akármilyen időben hetente háromszor-négyszer látogassam meg. Nem érdekelte, mibe kerül, csak tüntetni tudjon, hogy milyen társa van. Csak azt nem tudom, miért áldoztam fel magam érte hosszú évekig. Mert megbecsülést, szeretetet nagyon ritkán kaptam tőle. Az sem kellett, hogy eltartson, van saját özvegyi nyugdíjam, ami beosztva, szerényen elég.
Az ősszel összeomlás előtt álltam, az orvosom javasolta, hogy menjek emberek közé. Beiratkoztam a nyugdíjasklubba, de nem jó a légkör. Többen vagyunk özvegyasszonyok, mint aki a párjával jön, és ez feszültséget okoz. Mikor az anyagiak engedik, eljárok buszos kirándulásokra is. Ott azonban egyszer nagyon csúnyán megaláztak: egy falumbeli férfi arra kért, legyek a szexpartnere, mert a felesége nagyon kövér. Azóta a köszönését se tudom elfogadni. Pedig jó lenne egy rendes, igazi barátra akadni, mert még ebben a korban is vágyik egy kis gyengédségre és szeretetre a hátralévő éveire az ember! Hátha akad hasonló sorstársam.
Üdvözlettel:
H.-né

Kedves H.-né!
Sorstársa rengeteg akad. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a témában hozzánk érkező sok-sok levél. Az ember társas lény, ez a tulajdonság ősidők óta, genetikailag programozva van belénk. Így hát életünk bármely szakaszában természetes, hogy valakihez tartozni szeretnénk.
Ez talán választ is ad levelének egyetlen kérdésére, amelyet inkább önmagának, mint nekem tett fel: "Miért áldoztam fel érte magam hosszú évekig?" Valószínűleg azért, mert úgy gondolta: a rossz kapcsolat is jobb, mint a magány. Sokan esnek ebbe a csapdába, és rosszabb esetben bele is rokkannak. Önnel szerencsére nem így történt, maradt még ereje, ideje és hite, hogy újra szerencsét próbáljon. Bizonyára érik még csalódások és kudarcok, de ne adja fel!
Az említett megalázó esetnek pedig próbálja a jobbik oldalát nézni: az ajánlat valóban tisztességtelen, de egyben azt is jelenti, ön elég vonzó még ahhoz, hogy ilyet kapjon! Szolgáljon hát ez az eset önbizalmának erősítésére. A társaságba járást pedig véletlenül se adja fel, és nem csak a társkeresés miatt. Otthonról kimozdulni, emberekkel találkozni, beszélgetni mindig felüdülést jelent. A párkapcsolatra pedig maradjon továbbra is nyitott, mert a keresés időszaka is sok örömöt tartogathat, ha a várakozás és reménykedés izgalmával, ábrándjaival telik.
Üdvözlettel: