Csanálosi krétakör csertifikáttal

Móni ugyanis román állampolgár. S félig árva. Pontosabban: csak az anyja ismert, de az sem sokat törődik vele. Egy szigeti szobrász és a családja karolta fel végül, ők segítették el Dévára, Böjte atya ismert gyermekmenhelyére. Az elmúlt tanévet már ott töltötte, de a vakációra magához vette megint a szobrász. Déván barátkozott össze a lányommal, aki a tavaszon fejébe vette, ha lesz egy kis szünet Pesten, az egyetemén, beáll pár hétre segítőnek Déván. Sokáig egyáltalán nem kedvelték egymást, a vad, fékezhetetlennek tűnő kislány minden kedves szót elutasított... Mígnem később az igaz barátnőt meg a pótanyát látta meg benne.
Még sosem járt külföldön, izgulunk is rendesen; de minden szabályos. Vadonatúj útlevél, közjegyzői okirat, az anya engedélye. Szép nyári nap, üresen ásítozik a hatalmas petei határállomás. A kislány útlevele láttán megáll a levegőben a bélyegző katona keze. Románul kérdez valamit, nem értem. Aztán már nem kérdez, fenyegetően hadonászik. A kis Móni szólal meg hátul.
- A "csertifikátot" kéri.
Fogalmunk sincs, hogy mi az; végül előkerül az ügyeletes. Ő is a csertifikátot, az anyakönyvi kivonatot kéri. Egy fokkal azonban már engedékenyebb, mint a társa. Ha az nincs, mondja, elég az apa engedélye is. De hisz nincsen apja, feleljük. Akkor igazoljuk, húzza meg a vállát. Mutassuk be az anyakönyvi kivonatot! Mi igazoljuk? - nézünk rá rémülten. Hiszen az a román közjegyző dolga lett volna!
Az ügyeletes már-már megsajnál minket. Ha nálunk van a "kazier", vihetjük Mónit. De mi az a kazier? Ezt bizony még Móni se tudja. Megfejtjük aztán, valami igazolásféle, hogy nem vagyunk bűnözők vagy ilyesmi... Ez nem akadály, nyugtatom a lányokat. Átugrok Magyarországra, Szatmárban bármelyik polgármester ad nekem ilyen nyilatkozatot. Az ügyeletes azonban lehűti a reményeinket. Az nem jó, azt Budapesten adják! Mert a kazier, döbbenünk rá, nem más, mint a mi erkölcsi bizonyítványunk.
Szombat délután van, egyébként is Pestről hogyan hozzuk le az okmányt pár óra alatt? S addig is mit csináljunk Mónival? Kétségbeesve a legközelebbi határállomás, Nagykároly-Csanálos felé vesszük az irányt. Hátha ott átcsúszunk. Szerencsénk van, ott is álmos csend, és már-már túl vagyunk minden formaságon, mikor a pecsételő ránk néz: "Csertifikát?" Nincs csertifikát, mondjuk, mire a katona faarccal int, fordulás vissza.
Bénultan ácsorgunk, nem akarjuk elhinni, hogy itt a vég, vihetjük vissza Máramarosszigetre Mónit. Csüggedten a majd' kétszáz kilométerre lévő Szigetnek vesszük hát az irányt, amikor telefonál szobrász barátunk. Van neki Szatmárnémetiben egy tanárnő ismerőse, ott talán befogadják Mónit, míg meglesznek a papírok. Vasárnap ugyan nem járnak a buszok, de ő hétfő reggel felrakja a kislány anyját az egyikre, elküldi vele az anyakönyvi kivonatot. Az egyik lakótelepen meg is találjuk a magyar tanárnőt, s elbúcsúzunk Mónitól.
- De ugye nem hagytok itt? - bújik a lányomhoz, és kis hátizsákját még akkor is magán tartja, amikor mi behúzzuk magunk mögött az ajtót.
Hétfő hajnalban Csanálosnál megyünk vissza Romániába. A biztonság kedvéért megkérdjük a határon: akkor a csertifikát elég lesz? Bólogatnak hevesen. Nyolckor a szatmárnémeti állomáson átvesszük az anyakönyvi kivonatot, s rohanunk Móniért. Hátizsákkal a vállán vár minket. Pár hálálkodó szó, s száguldás Csanálosnak. Útközben megállunk egy korty vízre, Mónit azonban ki nem lehetne szállítani a kocsiból.
Gyanakvó, bajuszos férfi - románosított magyar neve van - veszi el az útleveleinket. A Móniénál ránk néz: "Miért fordították kétszer is vissza a lányt?" Mondjuk, hogy a csertifikát... - de most már minden rendben. S nyújtjuk át neki diadalittasan a hivatalos román nyelvű kivonatot. "Ez nem elég - húzza el a száját. - Hol van a kazier?"
- Az istenit! - fakadok ki. - Hát nem maguk mondták, hogy elég a csertifikát?!
Ám a bajszos nem tágít. Mi sem. Kevert román-magyar nyelven magyaráz valami új rendeletről, de a felét sem értjük. Móni segíthetne, ám hallgat lehorgasztott fejjel. Hátunk mögött gyűlik a sor, egy magyar taxis ingerülten ránk förmed: minek tartjuk fel őket!? Ez még a román határőrnek is sok, ráüvölt: "Visszaülni!" Végül elrohan ő is, hozza a parancsnokot. Magas, veres hajú férfi, már-már utálkozva ejti a szavakat.
- Kazier...- s félreállítja az autónkat.
Ez már a vég, innen már tényleg nincs kiút. Ekkor a lányom felhívja a pesti albérlőtársát, a Belügyminisztérium nem küldte-e meg netalán a hetekkel korábban más célból megkért erkölcsijét. A barátnő elkérezkedik a munkahelyéről, szalad haza - és közli a csodát: megvan az erkölcsi! Jó-jó, de ki fogja hivatalosan lefordítani? És hogyan juttatják el hozzánk? Fél Budapest azt intézi. Közben mi a magyar hivatalokat hívjuk. Határőrség, Külügyminisztérium, országgyűlési képviselők - biztató szavak, de más semmi. A civil barátok azonban segítenek. Az okmányt lefordítják, és a 20.40-es intercity mozdonyvezetőjével küldik. Csak el kell mennünk érte Nyíregyházára.
De mi legyen addig Mónival? Visszatérünk Nagykárolyba ismerőst keresni. Sehol senki. Elköltöztek, meghaltak, nyaralnak... Végül egy magyar görög katolikus pap könyörül meg rajtunk. Nyugdíjas már, a feleségével vár minket, és azonnal terítenek: töltött paprika mélyvörös paradicsommártással. Fenséges. Mi azonban loholunk, nehogy lekéssük "Magyarban" a mozdonyvezetőt, de az ajtóban azért megállunk, kitör belőlünk a könnyeinkkel vegyes fuldokló nevetés. Mert Móni mély, dörmögő hangját halljuk:
- Köszönöm... de töltött káposzta nincsen?
Éjszaka érünk vissza Nagykárolyba. Móni már az ajtóban a piros hátizsákkal. A "pap néni" öleli, közben bennünket néz.
- Nem evett semmit. Az ablakból leste magukat.
Tíz perc múlva a határ, és kezdődik minden elölről. Most már tényleg megvan az összes papír, de azért kötözködnek: miért "anulálták" háromszor is a kislány útlevelét? Félórás futkosás, telefonálás, kérdezősködés, aztán valahogy csak felnyitják előttünk a sorompót. És már ott is vagyunk a mi oldalunkon. Boldogan nyújtjuk az okmányokat a magyar őrmester nőnek, mondjuk, egy kis árva lánykát hozunk nyaralni, és várjuk, hogy kedves barackot nyomjon Móni fejére. De csak közömbös tekintete mered ránk, és hívja a parancsnokát.
- Mit foglalkozol vele? - halljuk a törzsőrmester ingerült szavait. - A románok kiléptették, és kész... Menjenek isten hírével.
Bőven elmúlt már éjfél, mikor magyar földre lépünk. Még pár órája is úgy gondoltuk, hangos ujjongással köszöntjük majd e percet, de most nem érzünk semmit. Csupán mérhetetlen fáradtságot.
Móni mellesleg imádja Magyarországot. Csak a töltött káposztával nincs megelégedve.

Több ezren
Évente több ezer gyermek tűnik el Európában. Rebesgetik - bár bizonyítani eddig elég kevés esetben lehetett -, hogy emberkereskedelem áldozatává lesznek. Vagyis egyik-másik tehetősebb ország gazdag, de gyermekáldásban nem részesülő polgára vesz magának egyet. Vagy épp a gyerekrabszolgákat alkalmazó "vállalkozások" tesznek szert az olcsó munkaerőre. Vagy épp a krimibe illő szervkereskedők vásárolják meg. Hol maguktól a szülőktől, hol a maffiától. És még más-más országbeli szülők is, amikor felbomlik a családi kötelék, olykor a szó szoros értelmében elrabolják, külföldre csempészik közös gyermeküket. Az ő szempontjából mindegy: kikerül családjából, országából egy vadidegen környezetbe, s még szerencséje van, ha egy gyermekre évek óta vágyakozó családhoz kerül. A szervezett és iparszerű gyermekkereskedelem ellen minden ország küzd. Legvégső esetben a határon lehet lefülelni az embercsempészeket. Nem véletlen hát a szigor. Nem mindegy azonban, hogy milyen szabályai vannak az ellenőrzésnek, s azok milyen könnyen ismerhetők meg egy-egy európai államban, ha nem a saját, hanem, mondjuk, egy vendég család gyermekével szeretnénk átlépni a határt.