Aki a kislánya miatt választotta az életet

Ketten léptek a terembe, egy idősebb, szemüveges nő és egy középkorú férfi. Mindketten Angliából érkeztek. A helyszín egy budapesti belvárosi lakás, annak a nappalijából átalakított terem, az időpont pedig 1994 ősze. A helyiségben körülbelül harmincan-harmincöten zsúfolódtak össze.
- Álljunk fel, és mondjunk el egy miatyánkot! - fordította a tolmács az angol nő szavait.
Az ima végeztével a vendég beszélni kezdett.
- Nem kell félni a haláltól. A halál nem más, mint amikor valaki fáradtan hazaérkezik a nehéz munkából, leteszi a ruháit, lezuhanyozik, s egy kicsit ledől pihenni.
A teremben pisszenést sem lehetett hallani.
- Sokan rettentő tragédiaként élik meg szerettük eltávozását. Nem tudják, hogy aki meghalt, már jól érzi magát, s csak azt sajnálja, hogy akik a földön maradtak, bánkódnak miatta. De be is kell fejeznem a bevezetőmet, mert egy fiatal fiú régóta szeretne szólni.
A nő most papírt vett a kezébe, s rajzolni kezdett. A szót a férfi vette át.
- Három nappal a halálom előtt vért hánytam. Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem élem túl a betegségemet.
Megállt egy pillanatra, aztán folytatta.
- Sajnálom, hogy az anyukám még mindig sírdogál utánam, amikor a fényképemet nézi. Kérem, ne tegye, mert ilyenkor én is sírok. Inkább beszéljen hozzám.
A jelenlévők egymásra néztek, vajon kiről lehet szó.
- Jól érzem magam, és most is folytatom azt a sportot, amelyet még az életemben űztem.
A férfi hirtelen, szögletes mozdulatokat tett, amelyek valamilyen keleti harcművészet gyakorlatára hasonlítottak.
- Végül pedig szeretném megköszönni a barátomnak, hogy zongorázni tanított.
A médium elhallgatott, s közben a nő is elkészült a rajzával. Előrelépett, s átadta a rajzát az első sorban ülő nőnek, aki a rajzra pillantott, s felismerte benne a néhány hónappal korábban, tizenhat évesen elhunyt unokaöccsét.
A nő Szolnokról érkezett néhány barátjával, Sziráki Tatjánának hívják.

*

Igen, ő az a Tatjána, akit az altatógáz 1978-ban csaknem átsegített a túlvilágra. Amikor kilépett a testéből, egy férfiarc jelent meg a bal oldalán, s megszólalt.
- Csak az láthat meg engem, aki a halál előtt áll. Búcsúzz el mindenkitől, velem kell jönnöd.
Tatjána előtt sorban jelentek meg a képek a férjéről, rokonairól, barátairól. Ő pedig közben száguldott egy hengerben, amelynek az oldala fekete-fehér mezőkből állt, mint valami sakktábla. Egyre gyorsabban száguldott, s egyre jobban fulladt. Utoljára egyéves kislánya jelent meg előtte.
- Nem akarok meghalni! - sikoltott fel.
A férfi eltűnt mellőle, ő pedig visszazuhant a henger aljába - és magához tért a kórteremben. Hamarosan gyógyultan távozott a kórházból. Befejezte a műegyetemet, s magyar származású férjével, aki ekkor ösztöndíjas volt Minszkben, Szolnokra telepedett.
A kórházbeli élményét nem tudta feledni. Fogékonnyá vált a titokzatos, túlvilági jelenségek iránt. Mindent elolvasott, ami erről szólt.
Így került a kezébe az egyik napilapunk is, amely a két angol médium közelgő magyarországi látogatásáról adott hírt.

*

Tatjána döbbenten vette a kezébe az unokaöccséről készült rajzot. Ugyanaz a tömpe orr, ívelt száj, vastag nyak.
- Itt áll a fiú ön mellett - szólalt meg a médium -, csak az ön számára láthatatlan.
Még aznap telefonált az asszony Ludmilának, a nővérének, aki a fiát, Deniszt gyászolta. A fiút a rák egyik legveszedelmesebb fajtája, szarkóma vitte el. Minden úgy volt, ahogy a médium mondta: az anya néha órákig ült a fotelben, nézte a fiú képét, és sírdogált. Azok a bizonyos mozdulatok, amiket a médium tett, a karatéra utalnak. A vérhányásról az anya nem tudott, megkérdezte az orvosát, történt-e ilyesmi. Igen, csak nem akarta vele megijeszteni - de most honnan tudja? Csak a zongoratanításról hallottakra nem volt támpont, egészen a fiú halálának egyéves évfordulójáig. Ekkor, pravoszláv szokás szerint, összejöttek az elhunyt szerettei. Itt említette az anya Denisz barátainak a történetet, mire az egyik fiú jelentkezett, hogy ő tanította
meg az első taktusokra, még az iskolában.

*

Tatjána érdeklődése tovább nőtt a titokzatos jelenségek, az általánostól eltérő megoldások iránt, s kitanulta a természetgyógyászatot. Füzetet ad a kezembe, amelyben egy elsősorban Oroszországban elterjedt masszázstechnikáról olvashatok. A Szolnok Megyei Néplap egyik cikke szerint olyan sikeresen alkalmazta, hogy az agyödémával született, tiszatenyői István Dorka, aki sem állni, sem beszélni nem tudott, s rongybabaként csuklott össze, Tatjána kezelései nyomán megtanult járni.
Módszere a füzetkében ismertetett körkörös és cikcakkos rezgéses masszázs.
- Az elhalt idegpályákat ingerlem.
S hogy értsem a módszer lényegét, masszírozni kezdi a karomat. Nagy erővel, s olyan gyorsan, hogy alig látom a kezét. Néhány év múltán a saját ízületei miatt kellett abbahagynia a rendszeres kezeléseket, de a szülőknek ma is szívesen megtanítja a masszázstechnikát. Természetesen ingyenesen, teszi hozzá.
- S mindez azért, mert annak idején átélte a halál közeli élményt?
- A bölcsek arra tanítanak bennünket, hogy nincsenek véletlenek az életben, s minden mindennel összefügg - mosolyog titokzatosan, lágy oroszos kiejtésével. - Annyi bizonyos, hogy ha akkor az nem történik meg velem, nem kezdek el érdeklődni a titokzatos jelenségek iránt, s ma is a műszaki pályán dolgozom.
(Továbbra is várjuk halál közeli élményt átélt olvasóink leveleit.)