Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Féltékeny vagyok - az anyósomra! Ne lepődjön meg, inkább képzeljen el egy férfit, akinek az anyja az isten. Lesi minden óhaját, folyton a kedvében akar járni. Egy házban lakunk, apósom már nem él, így minden este együtt vacsorázunk. Én ugrálok az egész család körül (van három gyerekünk), és mire végre asztalhoz ülhetek, ők már majdnem befejezték. Ha pedig valamiből az utolsó falatok még megmaradtak, a férjem először az anyósomnak kínálja, csak ha neki nem kell, akkor jöhetek én. Vagy egy másik eset: amikor hazaérkezik a munkából, első útja mindig hozzá vezet. Köszöntés, puszi, "Hogy vagy, Mamikám?" - és csak ezután jut eszébe a felesége.
Ami a legrosszabb: szabadidőnk nagy részét azzal kell eltöltenünk, hogy az anyósomra maradt szőlőt és gyümölcsöst gondozzuk. A sógornőméknek bezzeg nem jut eszükbe, hogy bármit átvállaljanak a munkából! Ők hosszú hétvégézni járnak, kéthetente beállítanak vasárnapi ebédre. Olyankor már hajnalban kelek, hogy a misét se szalasszam el, és délre is minden meglegyen, mert a főzés nagy része természetesen rám hárul. Harangszóra beállítanak, leülnek a terített asztalhoz, ebéd után megtörölik a szájukat, és már itt sincsenek. Nekem marad a pakolás, mosogatás, Mamika lepihen. Még szerencse, hogy a nagyobbik lányom már segíteni tud a házimunkában, de már ő is egyre jobban átlátja a helyzetet és berzenkedik. Nem mondom, a férjem amúgy rendes ember (a faluban azt mondják, nincs még egy ilyen), és engem is nagyon szeret, de ezzel a túlzott ragaszkodással néha már az agyamra megy.
Igazából kérdésem sincs, csak jólesett kiadni magamból a dühömet.
Üdvözlettel:
Egy féltékeny meny

Kedves Féltékeny Meny!
Mióta elolvastam a levelét, egyfolytában arra gondolok, hány és hány kedves olvasónk szeretne majd cserélni anyósával... Na persze nem az Ön dühe miatt. Azért fogják irigyelni, mert sikerült olyan felnőttet nevelnie gyermekéből, akiben megmaradt a szülője iránti tisztelet, ragaszkodás és szeretet.
Hogy ilyen mértékben ez már túlzás? Bizonyára. Az Ön szemüvegén keresztül bemutatott esetek alapján egyetértek abban, hogy túl szorosra sikerült a kötelék. Azt is át tudom érezni, hogy mindezt feleségként átélni nagyon bosszantó lehet. Mégis arra biztatom, próbáljon lecsillapodni és józanul mérlegelni. Ha férje mentalitását a házasság és három gyermek nem tudta megváltoztatni, akkor más sem fogja.
A puszikért, köszöntésekért, kínálgatásokért nem hinném, hogy érdemes szót emelnie. Azt azonban ne hagyja, hogy kihasználják. Mind a vasárnapi ebédek, mind a kerti munkálatok ügyében próbáljon kitalálni egy ésszerű, kompromisszumos javaslatot, és azt nyíltan, de indulatok nélkül megbeszélni a családdal. Aki ilyen ragaszkodó gyermeket/felnőttet tudott nevelni, mint az Ön anyósa, az bizonyára megérti és tiszteletben tartja majd, hogy a menyének is vannak a saját családi életükre vonatkozó elképzelései.
Levele kapcsán az is eszembe jutott, amit édesapám egyszer, párválasztásom rögös útján mondott. Így szólt: "Kislányom, mindig nézd meg, hogyan szereti a fiú a szüleit, mert később a saját családját is úgy fogja szeretni." Nálam bevált.
Végül még valami: eljön majd az idő, amikor anyósa helye a vacsoraasztalnál megüresedik. Akkortól férje Önnek fogja kínálni az utolsó falatokat. Feltéve, hogy addig nem rontja el...
Üdvözlettel: