Kinek mondjam el?

Családi körKemény Krisztina2006. 08. 18. péntek2006. 08. 18.
Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Pár sorral szeretnék reagálni A. Mihálynak a 22. számban megjelent levelére, aki a börtönből próbál ismerkedni. Város széli, rendezett tanyán élek tizenegy éve, özvegyen. Negyvenhat éves vagyok, és a helyzetem hasonlít az övéhez. Én ugyanis mozgássérültként szeretnék társat találni. Amikor azonban a levélváltás során őszintén leírom, hogy hét éve mozgássérült vagyok, de azért mindent el tudok végezni, azonnal meghátrálnak, vagy hazudoznak a férfiak. Elmarad a találkozás, el a további levelezés vagy telefonálás.
Bennünket, mozgássérülteket is lenéznek és megbélyegeznek. Nem kell már másféle, csak aki gazdag és egészséges. Pedig ebben a rohanó világban bárkiből lehet beteg vagy mozgássérült, elég egy baleset. A férjemet szívinfarktus miatt veszítettem el, én egy rosszul sikerült műtét következtében rokkantam meg. Akadt olyan levelezőtársam, aki inkább a szociális otthon lakója maradt, mintsem megpróbált volna párkapcsolatot kialakítani velem, csak hitegetett.
Azért írom e pár sort, hogy jelezzem: mindenütt vannak kirekesztett életek, nem kell hozzá a börtön falain belül lenni.
Üdvözlettel:
Margaréta

Kedves Margaréta!
Kirekesztettség, megbélyegzés - nagyon régi, az egész emberiség sorsát végigkísérő fogalmak. Hol elég volt hozzá egy jól látható testrészen éktelenkedő anyajegy, más korokban az eltérő vallási meggyőződés, a különböző bőrszín vagy az elfogadottól szabadosabb viselkedés. A csordaszellem, a többséghez való hasonulás vágya ma is jól működik.
De valóban olyan korban élnénk, ahol nem kell már másmilyen, csak egészséges és gazdag? A televízió vagy a színes bulvársajtó magazinjai bizonyára ilyen képet sugalmaznak.
De nézzünk egy kicsit szét magunk körül! Találunk-e olyan hús-vér embert, aki ennek az ideálnak megfelel? Nem azt látjuk-e, hogy valamilyen hibája mindenkinek van? Kinek feltűnő, testi, másoknak kevésbé látható, de annál gyötrőbb lelki. És mi lehet rosszabb: gyengénlátóként, hallássérültként vagy mozgáskorlátozottként, de belső harmóniában, vagy testi hiba nélkül, de sérült lélekkel, pánikbetegségbe, netán depresszióba süllyedve élni?
Tudom, sajnos mi még nem tartunk ott, hogy a testi fogyatékkal élők számára ugyanolyan életkörülményeket tudjunk biztosítani, mintha egészségesek volnának. A speciális lakásfeltételek kialakítása, a tömegközlekedés, de sok esetben még a középületek megközelíthetősége is körülményes.
Ha azonban egy kicsit nyugatabbra nézünk, láthatjuk, kerekesszékesként is lehet világot járni, céget vezetni, vak emberként is lehet nem csupán írni-olvasni, de akár még síelni is. Vagyis testi fogyatékkal is lehet teljes életet élni.
Biztató továbbá, hogy soha olyan erővel nem harcoltak az esélyegyenlőségért, a kirekesztés és megbélyegzés ellen, mint napjainkban. Hogy aztán hogyan alakul az egyes emberek viszonyulása a problémához, az már kinek-kinek az egyéni érzékenységén, intelligenciáján múlik. Talán egyszer a mi társadalmunk is felnő ehhez.
Nagyon bízom benne, hogy előbb-utóbb megtalálja azt a társat, aki megérdemli majd az ön bizalmát. Aki elsősorban nem az enyhe mozgáskorlátozottságát nézi, hanem meglátja önben azokat a belső értékeket, amelyek igazán fontosak!
Üdvözlettel:

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek