Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Az én életemet az irigység keseríti meg. Egy kis faluban lakunk, ahol tanítónőként dolgozom. A férjem beindított egy vállalkozást, amely mára eléggé befutott. Jól keres vele; igaz, sok munka árán. Nem hagytam ott az iskolát, pedig megtehetném, de hiányozna a közösség, a feladat. A jómódtól nem szálltunk el, az életünk azonban átalakult. Sokat költöttünk a házunkra, de ezt úgy tettük, hogy kívülről ne keltsünk feltűnést. Persze a faluban mindennek könnyen híre megy. Most, hogy megtehetem, többet adok magamra is. Nincs már gondom háztartásra, takarításra, kertészkedésre sem, mert van, aki elvégzi helyettem. A szabadidőnket igyekszünk értelmesen felhasználni: koncertekre, moziba, színházba járunk, és sokat utazunk belföldön és külföldön egyaránt.
Mindezzel soha nem kérkedek, mégis egyre jobban érzem, hogy kilógok ebből a közegből. Nem tudok természetesen viselkedni, mert attól félek, bármit mondok vagy teszek, dicsekvésnek veszik. Ráadásul nem tudom itt senkivel megbeszélni azokat a dolgokat, amik foglalkoztatnak, mert más világban élünk. A munkatársaim, a szomszédaink, a kislányunk osztálytársainak szülei mind nagyon szerény körülmények között élő emberek, akik számára a mi helyzetünk elképzelhetetlennek és elérhetetlennek tűnik. Sokszor érzem hátamba fúródó szúrós tekintetüket, és gyakran megengednek maguknak egy-egy savanyú vagy rosszindulatú megjegyzést, főleg amikor szabadságot kérek az utazások miatt. Egy-két kolléganőm úgyszólván már kiutál az iskolából.
Szívem szerint elköltöznék innen, de férjem ragaszkodik a szülőházához, amelybe ráadásul rengeteg pénzt öltünk. Nem tudom, mit kellene tennem. Mondjak le a programokról, utazásokról, és járjak én is használt meg kínai ruhákban? Felejtsem el a fodrászt, és gazoljam egész délután a kertet?
Üdvözlettel:
Egy irigyelt újgazdag

Kedves Irigyelt Újgazdag!
Próbálom magam beleképzelni mindkét oldal helyzetébe, és - hogy is mondjam? - valahol mindegyiket megértem. Önt is, akit, úgy tűnik, jobban szárnyára vett a szerencse, és azokat is, akiknek mindez kicsit szúrja a szemét. De a világért se mondjon le azokról a kiváltságokról, amelyekben szerencséje van részesülni, mert a leírtak alapján életvitele nem tűnik túlzott, öncélú luxusnak.
Egyvalamivel azonban nem ártana csínján bánnia: az utazások miatti szabadságokkal. Ez ugyanis tényleg zavaró lehet nemcsak a munkatársai, de a tanítványok szempontjából is. Gondoljon csak bele: folyik a tanév, a maga szigorú keretei között dolgozatokkal, felelésekkel, tanulmányi versenyekkel - ön pedig rendszeresen kiszakad ebből a menetrendből, majd visszatér egy hét múlva kipihenten, lebarnulva, sugárzón. Nagy kontraszt, amit tényleg nem lehet könnyű a másik félnek feldolgozni.
Hogy mit tehet még? Kezelje környezetét kicsit nagyobb empátiával, érzékenységgel. Fogadja el, hogy néha berzenkednek, amiért nekik mindez nem adatott meg, és legyen hozzájuk őszinte. Ne takargassa, amit elért, de éreztesse, hogy ettől még közéjük tartozik.
Végül pedig tudomásul kell venni, hogy az életben vannak örök elégedettek és elégedetlenkedők - és ez független a mindenkori anyagi és egyéb helyzetüktől. Utóbbiak soha nincsenek kibékülve semmivel, legfőképp önmagukkal nem. Belőlük lesznek végül az igazi, rosszmájú irigykedők. Őket pedig tényleg jobb elkerülni.
Üdvözlettel: