Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Öt testvér közt nőttem fel, s bár a pénz sosem vetett fel bennünket, édesanyánk szeretetteljes, meleg otthont varázsolt körénk. Később kizárólag arra törekedtem, hogy én is ilyen népes családot teremtsek. Szerencsére sikerült megtalálnom azt a társat, aki hasonlóképpen gondolkodik a világról. Négy gyermekkel ajándékozott meg. Számunkra kezdettől fogva egyértelműnek tűnt, hogy az én feladatom a gyerekek nevelése, a család összetartása, az otthon tűzhelyének táplálása lesz, míg ő a szükséges anyagiakról próbál gondoskodni.
Az utóbbi időben azonban egyre inkább elbizonytalanodom. Mióta a gyerekek felcseperedtek, egyre gyakrabban érzem, hogy furcsán néz rám a környezetem. Már nem jár az anyasági, munkanélküli-segélyért pedig nem folyamodom, mert munkahelyet szándékosan nem keresek. Papíron a férjem vállalkozásába vagyok bejelentve, fizetjük utánam a járulékokat, de tényleges feladatom ott nincs. Amúgy továbbra sem tétlenkedem. Két egyetemista gyerekünk kollégiumban lakik, a hétvégék főzéssel, mosással, vasalással és az egyhetes csomagjuk összeállításával telnek. Hétköznap a ház körüli teendők mellett a kisebbekkel minden délután átbeszéljük az aznap eseményeit, ha kell, kikérdezem őket. Van konyhakertem, férjemet meleg vacsorával várom, és igyekszem olyan körülményeket varázsolni a családom köré, ahol mindenki megpihenhet, feltöltődhet.
Mégis sokszor lelkiismeret-furdalásom van, úgy érzem, hogy a környezetemben ingyenélőnek tartanak és megbélyegeznek. Bosszant, ha a társaságomban sikeres, dolgozó nőkről esik szó, sőt, néha úgy érzem, szándékosan arra próbálnak utalni, hogy most már végre nekem is tennem kéne valamit. Ön szerint igazuk van?
Üdvözlettel:
Tyúkanyó

Kedves Tyúkanyó!
Levelében nagyon emberi és ritka példát tárt elénk, amire büszkének kell lennie. Sajnos napjainkban kevesen tehetik meg, hogy életüket teljes mértékben a családjuknak szenteljék. Sokan pedig akkor sem ezt az utat választják, ha a körülmények lehetővé tennék. Jól vagy rosszul döntenek? Erre nem lehet objektíven, a személyektől függetlenül válaszolni. A mérce soha nem abban áll, hogy ki mennyit keres, hány órát dolgozik, vagy milyen eredményeket tud lajstromba gyűjteni.
Az egyetlen kérdés, hogy jól érzi­e magát a bőrében. Van, akinek attól teljes az élete, ha szakmai ambícióit maradéktalanul véghezviszi, van, akit a család és a körülötte való ténykedés tesz boldoggá. Legtöbben persze valamiféle középutat keresnek, amit jobb esetben meg is találnak. Általános érvényűnek kikiáltott helyes út azonban nincs. Így hát az Ön esetében sem mondhatja meg senki, főleg nem a külső (csak zárójelben és kérdőjellel teszem hozzá: talán irigykedő?) környezet, hogy mit tegyen. És miért lenne Ön ingyenélő? Próbálja meg egyszer kiszámolni, mennyit kellett volna költenie takarítónőre, bébiszitterre, iskolai büfékre, menza- és uzsonnapénzre, zöldségre, gyümölcsre, lekvárra, ha az otthoni munka helyett a karriert választja.
Ha azonban a környezetétől függetlenítve is úgy érzi, valami hiányzik életéből, próbálja megkeresni, mi az. Nem feltétlenül munkahelyben kell gondolkodnia, lehet önképzés, karitatív szervezet, netán egy örökbefogadásra váró kisgyermek. Ám ha jól érzi magát a bőrében, akkor éljen továbbra is úgy, ahogy eddig tette: boldogan!
Üdvözlettel: