Titokzatos túlvilági találkozások

Könyvekkel zsúfolt polcok, a falon a XIV. dalai láma fényképe, vele szemben Jézus-ábrázolás. A lejátszóból lágy, keleties zene hallik, s közben füstölő illatát érzem. Ebben a különös világban él Nagy Judit az angyalföldi lakótelepen. Világlátását tízéves korából eredezteti, amikor egy nap beült a hintába.

*

Késő tavasz volt, a napközis gyerekek boldogan rohantak ki a játszótérre a szolnoki általános iskolából.
- Irány a hinták! - adta ki az egyik lány a jelszót.
Valamennyien nekiiramodtak, legelöl Judit. Három hinta volt csak a téren, persze hogy szaladtak, ki ér oda elsőként. Judit nyert, s belevetette magát a középsőbe. Utána még ketten a két másik hintába, a többiek megtorpantak.
Judit előrecsúszott úgy, hogy már-már a hátával feküdt az ülőkén.
- Lehet ezekben ketten is hintázni - lihegett a nagydarab Süle Stefánia. - Igaz, Judit?
S már ült is Judit mellkasára.
Mindenki nevetett: ez a Stefi mindig kieszel valamit. Nevetett Judit is, de azért jobban szerette volna, ha leszáll róla az osztálytársa. Stefi legalább kétszer akkora volt, mint ő. Szólni akart neki, de hang nem jött ki a torkán, az összes szuszt kinyomta belőle az osztálytársa. Mit tehetett, csipkedni kezdte a fenekét, csak észreveszi végül, hogy szeretné, ha leszállna. De nem, Stefi fenekén feszült a nadrág, még megcsípni sem lehetett.
A többiek látták Judit mesterkedését, s még jobban nevettek. Milyen vicces ez a lány!
Judit azonban egyáltalán nem találta már olyan viccesnek a helyzetét. Kifogyott belőle a szusz, a szeme előtt fekete karikák jelentek meg.
- Meg fogok halni - vágott bele a felismerés -, s éppen így... Milyen hülyeség így meghalni!
Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elvesztette az eszméletét.
Sötétséget látott, de csak egy pillanatig, mert Stefi végre leszállt róla. Judit felállt, kettőt lépett előre és összeesett, be a hinta alá. Csodálkozott is egy kicsit, hogy a fejét nem verte be.
Felült, visszanézett, s látta, amint a hinta alatt fekszik a nyári, virágos mintás ruhájában. Csak a felső testét látta, az vált el tőle, a lába nem.
- Milyen különös! - csodálkozott.
Figyelte, amint a lányok szaladnak hozzá, s rángatják. Az egyik bele is hajolt a testébe.
- Judit, ne hülyéskedj már! - rázták a vállát. - Kelj fel!
Judit pedig nézte, hogy mit csinálnak, s még jobban csodálkozott.
- Jól vagyok, nincs semmi bajom - nevetett az osztálytársaira. - Hagyjatok már!
De azok észre sem vették, ő pedig bosszankodni kezdett, mit rázogatják már annyit.
- Milyen fehér az arca! - kiáltott az egyik lány.
- Ez nem viccel, tényleg baj van - szólt a másik. - Hívjuk a tanító nénit.
- Ne, majd én felélesztem! - ijedt meg Stefi. Érezte, hogy ebből nagy baj is lehet.
Judit pedig emelkedni kezdett. Már olyan szögből látta magát, mintha felállt volna. Nézte, amint a többiek rázogatják, de már nemigen érdekelte, mit tesznek vele. Mintha átölelte volna a mindent átható szeretet. Nyugalmat érzett, azt, hogy milyen jó ott, ahol van, minden rendben, minden tökéletes. Nézte még, hogy mit csinálnak ezek itt vele, de már a dühe is régen elszállt, nem érdekelte, inkább saját magára figyelt, a végtelen boldogságára.
Fekete gömbbe érkezett. Korábban rettegett a sötétségtől, ám ez a feketeség egyáltalán nem bántotta. Ez a feketeség sokkal inkább nyugalmat árasztott.
S ekkor... ekkor az egész megszakadt.
Iszonyú fájdalmat érzett a mellkasában, a torkában.
- Vegyél levegőt, vegyél levegőt! - pofozgatta arcát a tanítónője.
Judit kinyitotta a szemét, mire a tanító zokogásban tört ki. Ő pedig köhögni kezdett. Hosszan, levegőért kapkodva, s percekig nem tudta abbahagyni. Csalódott volt; mint akit éppen a legszebb álma közben ébresztettek fel. Aztán lassanként összeszedte magát.
- El ne mondd otthon, mi történt! - szipogott a tanítónő, mire ő megint csak csodálkozott. Mit kellene elmondania? Hiszen nem történt semmi baja, csak valami nagyon kellemeset álmodott. Különben sem szokta elmondani az álmait. Egyszer-kétszer ugyan próbálkozott vele, de a szülei csak legyintettek, hogy az álmokat nem kell komolyan venni. Akkor meg miért éppen ezt mondaná el?
Különös élménye lassan kezdett elmosódni benne, amikor évekkel később egy Krisna-tudatú fiatallal találkozott az utcán. Az könyvet kínált, cserébe adományt kért. Judit egy kék fedelű könyvet kapott, rajta egy öregember, amint kilép egy ajtón, meg egy kisfiú, aki bejön. A könyv az újraszületésről szólt.
- Hiszen én is valami ilyesmit éltem át - vélte, amikor belelapozott.
Ettől kezdve egyre jobban érdekelte a halál. Falni kezdte az ilyen témájú könyveket. Mindent elolvasott, ami az új, titokzatos világba vezette.
Amikor húszéves korában Pestre költözött, különös képességeket kezdett észrevenni magán. Fájt a feje valakinek? Megsimogatta, s a fejfájás elmúlt. Napok óta nem tudott valaki aludni? Rátette a kezét, s elmúlt a panasza.
Könyvet olvasott a reikiről, erről a Japánból indult gyógymódról, amelynek során a gyógyító a mindenségben lévő szeretetet gyűjti magába s adja tovább kézrátétellel. Meggyőződése, hogy öntudatlanul ő is ezt tette.
Élete ekkor már a titokzatos jelenségek körül forgott. Tanfolyamokra iratkozott, különféle gyógyítási technikákat tanult. Közben pedig elvégezte a buddhista teológiát, a nyár végén védi meg a diplomáját.
- Azt az utat keresem - magyarázza -, amely által ismét elhagyhatnám a testem, hogy eljuthassak abba a csodálatos világba, ahol tízéves koromban egyszer már jártam. Már nem sok hiányzik hozzá, hogy megtaláljam, tudom.
(Továbbra is várjuk halál közeli élményt átélt olvasóink leveleit.)