Titokzatos túlvilági találkozások

Tömeg morajlását hallotta az esztergomi Jó Dobronya Lászlóné az utcáról. Kinézett, s látta, hogy a nagykapu tárva-nyitva. Az utcán egy elmosódott arcú, katonaruhás férfi állt, mellette a nagyszülei, rokonai, barátai, ismerősei. Hangot hallott, a nagymamája szólt: "Ez az a ház, itt lakik."

*

- Matildkám, gyere be, kicsim, megyünk ki a Durandába.
A kislány, az ötéves Bóna Matild az utcán játszott a porban.
- Igen, édesapa, megyek - felelte.
És játszott tovább. A lenyugvó nap még sütött, ő pedig azonnal el is felejtette, hogy kiszóltak érte.
- Matild, gyere, mert apádnak sietnie kell vissza.
Matild édesapja, Bóna György a mátraházi Horthy Miklós Tüdőszanatórium kertésze volt. Éppen csak hazaugrott Nagyrédére - ez a hazaugrás persze vagy húsz kilométer gyaloglással járt, de ő minden percet kihasznált, hogy egyről a kettőre jusson. Szegénységükben albérletben laktak, de a telket már megvették Durandában, a falu Gyöngyös felé eső részében, csak építeni nem tudtak még rá.
- Megyek már - kiáltotta vissza a kislány.
Állt fel, amikor meglátott egy bogarat, s nyúlt érte. Megfogta, vizsgálgatta, miként kapálódzik a lábával.
- Matild! - hallatszott a szobából az apja hangja.
Matild ijedten dobta el a bogarat, szaladt be a konyhába.
- Ha én egyszer azt mondom neked, hogy begyere, akkor bejössz, megértetted? - húzta le a férfi a nadrágszíját.
S már vágott is Matildra. A kislány pedig nem érzett semmit, csak elzuhant. Aztán látta, amint az apja ismét odavág, az anyja az arca elé kapja a kezét, s látta, igen, látta saját magát is, ahogy a földön fekszik. S csodálkozott, hogy nem védi meg az édesanyja.

*

Bóna Matildból azóta Jó Dobronya Lászlóné lett, s Esztergomban lakik. Víg kedélyű, beszédes asszony.
- Többre nem emlékszem - meséli. - Arra sem, hová ütött az apám, amitől megállt a szívverésem, mennyit ütött, miként tértem vissza a testembe. Csak arra, hogy lebegtem a testem felett, s láttam, mi történik. Erre viszont nagyon élesen.
Nem haraggal mondja mindezt, nincs az édesapja ellen egy rossz szava sem; akkoriban, a két világháború között még természetes volt a gyereknevelés ilyetén formája, magyarázza. Azt meg bizonyára az apja sem akarta, hogy meghaljon, akár egy kicsit is. De azt azért mégsem tűrhette, hogy ne engedelmeskedjen első szóra a gyermeke neki, a Bereg vármegyéből Nagyrédére házasodott egykori csődörös huszárnak.
- El is felejtettem már régen azt a verést, felnőttem, az élet ide, Esztergomba vezetett az uram mellé, amikor... amikor különös képességet kezdtem észrevenni magamon.
- Milyen képességekre gondol?
- Megérzem, ha valaki meghal. Pontosan megérzem - teszi hozzá.
S mesélni kezd. Bea lánya esküvőjére készült a család, amikor a konyhában retteneteset nyivákolt Zsófi macskája, aztán az ablaknak ugrott, mintha el akarna kapni egy egeret vagy egy madarat. Teljesen megbolondult az egyébként nyugodt állat. Abban az órában halt meg Matild barátnője.
Máskor meg reggelre kelve látja, hogy két kaktusza fekszik egymás mellett a padlón, pedig akkor macska sem volt a lakásban, ráadásul az egyik növényt a másik szobában tartotta - két napra rá megint csak meghalt egy barátnője.
Éles hangot hall a konyhában a háta mögött, mint amikor a hokedlit arrébb lökik. Odanéz, a hokedli ugyanott van, ahol eddig. Szalad át Sándor öccséhez, mit tud a nagymamájáról, mert ő érzi, nagy baja lehet. A testvére semmit sem hallott. Másnap érkezett a távirat Nagyrédéről, hogy meghalt.
Az álmai még különösebbek. A legfurcsább az volt, amit édesanyja halála előtt látott.
- Az utolsó időben itt lakott, a szemben lévő házban - mutat a függöny mögül a szemközti épületre. - Vele aludtam én is, ha valami segítségre van szüksége, kéznél legyek. Ezerkilencszázhatvanhat október
20-án éjjel arra lettem figyelmes, hogy morajlást hallok az utca felöl. Kinéztem az ablakon, látom, nyitva van a nagykapu. Hallom, amint a nagymamám megállítja a tömeget.
- Ez az a ház, itt van.
A tömeg élén elmosódott arcú férfi állt katonaruhában, aztán a nagyszülők, elhalt rokonok, barátok, ismerősök.
- Arra vigyázz, hogy ne a kiskapun hozd ki a koporsót, mert ott lépcső van, s könnyen kieshet belőle az anyád.
Az asszony erre ébredt föl, átnézett az anyjához, minden rendben van-e. Rendben volt, az anyja aludt.
Gyermekeket látott aztán az udvaron; először ugyan mintha pingvinek lettek volna, de aztán gyermekekké váltak. A család gyermek halottai lehettek, gondolta később.
Reggel, amikor felébredt, szokásához híven az édesanyja párnája alá nyúlt, hogy megitassa.
- Matildkám, miért hoztál ide gyerekeket, tudod, milyen beteg vagyok.
Aznap délben meghalt az édesanyja.
- Két hónapja meg mi történt - vesz le a polcról egy vastag arany karkötőt Jó Dobronya Lászlóné. - Fürdés közben leröpült a csuklómról. Pedig, nézze csak meg, milyen biztos zár van rajta - adja a kezembe.
A láncon dupla zár, becsatolom, próbálom széthúzni, látom, így valóban nem oldódhat ki. Nem is foglalkozott tovább az asszony a dologgal, egészen addig, amíg ismét le nem repült róla az ékszer. Ezúttal az asztalnál ülve, mindenféle ok nélkül.
- Ekkor jöttem rá, hogy ez csak jel lehet az édesapámtól. A láncot egy eladott családi föld árából vettem. Az egész lényem megkönnyebbült, amikor rájöttem, hogy csak ő jöhetett haza a Don-kanyarból.
Bóna György 1943. január 16-án halt hősi halált Kocsatovszkaján.
- Már csak azt nem tudtam, mit akar üzenni, de aztán arra is rájöttem. Egy hete hallottam, hogy az öcsém nagybeteg. Most megyek be látogatni a kórházba.
(Továbbra is várjuk halál közeli élményt átélt olvasóink leveleit.)