Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Hatvanéves vagyok, férjem hatvanöt. Van egy felnőtt lányunk és két unokánk. Rendezett körülmények között élünk, mindketten nyugdíjasként, egy kétszobás, elegáns, rendben tartott, kertes családi házban. A lányunknak is külön lakása van, itt, a városban.
Ha minden ennyire rendben, akkor miért írok? - kérdezheti. Van egy igen nagy bánatom, amit, félek, már nem lehet orvosolni. Gyakran sírok emiatt, és sokat kesergek, de minden próbálkozásunk eredménytelen maradt. Férjem is egyetért velem, és szeretné, ha megoldást találnánk. Szüleink sok éve nem élnek már, a férjem szüleit nem is ismertem, a házasságunk előtt meghaltak. Sohasem éreztem az anyai szeretetet, simogatást, becézgetést nem kaptam sohasem. Kemény asszony volt az anyám. Hárman vagyunk testvérek, mindannyian ezt érezzük a mai napig, de a testvéreimnek nem hiányzik az elmaradt és meg nem ismert anyai szeretet. Szüleink most lennének hetvenkilenc évesek. Fáj a hiányuk, és rettenetes, hogy milyen nagy űr van a lelkemben emiatt.
Tudom, hogy él sok-sok magára maradt, idős ember, akik szeretnének igazi családhoz tartozni, de mert nem találnak jobb megoldást, idősek otthonába költöznek. Nem olyan idős embert vagy házaspárt keresünk, akinek a kapcsolata megromlott felnőtt gyermekeivel, mert semmiképp nem akarunk viszályt a szülő és a gyerek között. Olyan, becsületben megöregedett, egyszerű házaspárt (vagy egyedülállót) keresünk, amelynek a szeretet éppúgy hiányzik az életéből, mint a miénkből. Az Ön segítségével talán találhatunk valakiket.
Szívélyes üdvözlettel:
G. Józsefné

Kedves G. Józsefné!
Már jó ideje fogalmazgatom magamban a választ, mégis nehezen születik. Megdöbbentettek sorai. Nincs bennük panaszáradat, nincs tragédia, mégis oly szomorú, annyira mélyen emberi levél ez, nehéz rá felelni. Hiába ismerjük jól a szakirodalomból a szülő, az anya személyének jelentőségét, mégis más konkrét emberi sorson keresztül megtapasztalni. Talán azért is érint különösen mélyen a kérése, mert én a nyáron váltam anyává. És bár folyamatosan árasztom kisfiamra a szeretet jeleinek kifogyhatatlan özönét, mégis nap nap után felteszem magamnak a kérdést: jó anya vagyok? Mert - és ezt az Ön levele kiválóan példázza - a szülő hibájáért a gyerek fizet meg. Igen, ekkora a felelősség. Hogy egy kislány, évtizedek múlva, bizonyára már maga is túl sok-sok szülői tapasztalaton, nem találja lelki békéjét édesanyja miatt. Hogy kínozza annak hiánya, amit csak tőle kaphatott volna.
Örömmel segítenék Önnek, de, attól tartok, nem tudok. A legtöbb, amit tehetek, hogy most közreadjuk levelét, és a jelentkezők címét eljuttatjuk Önnek. De ne feledje: találhat kedves, rendes, becsületes idős embereket, akikkel megszeretik egymást, és akiket a családjába fogad, ám azok soha nem lesznek a szülei. Talán ha nem indul túlzott elvárásokkal a keresésükre, ha megérti, hogy a szülői szeretet nem helyettesíthető, ha nem vár többet értékes, igaz emberi kapcsolatok kialakításánál, akkor az eddigieknél nagyobb sikerrel jár. Kívánom, hogy így legyen! Az olvasókat pedig kérem, akik találva érzik magukat, írjanak szerkesztőségünk címére, hogy levelüket továbbíthassuk.
Üdvözlettel: