Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Az én legnagyobb bajom, hogy fölöslegesnek érzem magam. Nem is tudom, a jó isten miért tart még ezen a világon. El kellett már temetnem a lányomat (ötvenhárom évesen halt meg, rákban) és a legnagyobb fiúunokámat, aki motorbalesetben végezte, tizenkilenc éves fővel. El nem tudja képzelni, aki nem élte át, mekkora fájdalom állni a koporsójuk mellett, ahelyett, hogy én feküdnék végre ott.
Van még ugyan két élő gyerekem és négy unokám, de nekik nincs szükségük rám. A meghalt lányom fia Németországban alapított családot, a másik lányom Amerikában él. Neki csak élettársa van, és mivel az illető született amerikai, jó, ha egy évben egyszer hazalátogatnak. A fiamék ugyan a közelben élnek, de hozzájuk a menyem miatt nem járhatok. Neki az anyja a minden, bármi segítség kell, csak hozzá fordul. Pedig én is sokat segíthetnék a főzésben, takarításban, a ház körüli teendőkben.
Sokszor elképzelem, milyen jó lenne, ha magukhoz vennének. Én intézhetnék nekik a háztartás körül mindent, és biztos, hogy sokat spórolhatnék. Ők a konyhára az összes alapanyagot vásárolják, én megtermeszthetném. Nem szórnám a pénzüket félkész élelemre, ahogy a menyem teszi, hiszen kevesebből ugyanazt magam is előállíthatnám. Próbáltam a fiammal külön is beszélni, talán meg is ért, de nem támogatja az elképzelésemet. Ha nincs már szükség rám, akkor végképp nem értem, miért élek még.
Üdvözlettel:
Irén

Kedves Irén!
Nem lehet könnyű Önnek, elsősorban azon szerettei miatt, akik idő előtt távoztak. Az élet rendje - ahogy mondják - nem azt diktálja, hogy szülő temessen gyermeket vagy nagyszülő unokát, mégis sok családban bekövetkezik ilyen tragédia. Sajnos én is láttam már közvetlen környezetemben, mekkora fájdalommal jár az ilyen helyzet elfogadása, feldolgozása.
Mégis, bármennyire gyötrő és embert próbáló a kín, nem vezethet odáig, hogy megkérdőjelezze magában az élethez való jogát. Ha ezzel visszahozhatná bármelyiküket, biztos vagyok benne, hogy egy percig sem habozna, azonnal feláldozná magát - és akkor talán még én is erre biztatnám. Így azonban az élet mellett érvelek. Még akkor is, ha pillanatnyilag úgy érzi, semmi értelme.
Nem gondolom, hogy a házvezetősködés a fiáéknál jó ötlet lenne. Míg régebben természetes volt, hogy generációk együtt laktak és beleszóltak egymás életébe, addig manapság a fiatalok önállóságra törekszenek, és nehezen viselik el, ha ebben korlátozzák őket. Nem tudom elképzelni, hogy akad az országban olyan nő, aki szívesen venné, ha anyósa vezetné a háztartását. Rengeteg súrlódás adódhatna ebből, és nem tenne vele jót sem a menye önértékelésének, sem a fia házasságának.
Önnek másban kell megtalálnia élete értelmét. Mikor valakinek, mint ahogy feltehetően Önnek is, a család és a körülötte végzendő munka töltötte ki életét, akkor nehéz megmagyarázni, hogy lehet más módja is a tartalmas hétköznapoknak, a lelki töltődésnek, divatos szóval az önmegvalósításnak. Ilyen például egy helyi közösségben (alapítványban, klubban, egyházban) való szerepvállalás, esetleg valamilyen alkotó tevékenység, mint, teszem azt, a kézimunka, a családfakutatás vagy a kertészkedés. Persze lelki harmóniánkhoz leglényegesebbek az emberi kapcsolatok, de nem árt, ha azok túl tudnak nyúlni a családon.
Üdvözlettel: