Kopog az ősz az ablakon

A nagyi, nálunk? Mármint ebben az országban? Inkább dédi, legalábbis a korát nézvést. Megelevenedett sztereotípia. Nem érti? Minimum hetvenöt éves, SZTK-szemüveget, SZTK-botot hord. Haja természetesen hófehér és mindig gondosan fésült, de alig látható, hiszen a fején folyvást kendő, mint ahogy öltözéke is garantáltan egyforma: otthonka, fölötte kötény. Így sürgölődik a konyhában, natürlich vidéki házában, amelyet amúgy évente saját maga meszel ki, és ahol mindig szívesen látott vendégek a - dehogy az unokák, azok rég felnőttek! - dédunokák, akik abból a bizonyos konyhából ételek emlékét viszik magukkal egy életre: "Ez pont olyan, mintha a dédi csinálta volna!" Vagy: "Ez még csak nem is hasonlít a dédi főztjére!" - amely mondat annyit jelent, hogy a kaja úgy pocsék, ahogy van. A nagyi-dédi feszt kézimunkázik: csipketerítőt horgol a tévé tetejére, sálakat köt meg pulóvereket, az egész családnak. Nyugdíja elképesztően kevés, de panaszkodni senki nem hallja, sőt, még ő ad kölcsön fiának, lányának, és a hitel természetesen soha vissza nem térítendő. Állandóan a kertjében matat, maradék szórakozása időnként egy kis tévézés, meg pletyka az utcaszomszédokkal, olykor átbattyog az önkormányzat étkezőjébe, ahol havonta egyszer nyugdíjasklub van. Hát egy nagy túrót! A dédik fogyóban, a nagyik meg - hajaj...

*

Mindenféle us-ok (szociológus, demográfus, pedagógus, pszichológus, újságárus), vagyis az életet igencsak közelről tanulmányozók, no meg természetesen a gyakorló nyugdíjasok nem tagadják, hogy a fenti embertípus létezik, de a szó szoros értelmében kiveszőben van. Kihalófélben. Adatok, táblázatok, kimutatások: a nyugdíjasok korátlaga csökken. Egyre több közülük a hatvanöt körüli, sőt ("köszönhetően" a kényszernyugdíjazásoknak, korkedvezményeknek stb.) szép számmal az ötvenöt és hatvan közötti. Többnyire még egészségesek; no persze annyira, amennyire. Kisebb-nagyobb városokban élnek, és ritkán kertes házban. Öltözködésre ugyan nem költenek annyit, mint az átlag (bár ez az átlag Magyarországon nem sok), mindazonáltal nem gyakran látni őket otthonkában, kötényben. Fogyasztásuk - tisztelet (?) a kivételnek - nem jelentős. Kötőtűt életükben nem fogtak a kezükbe, főzni szombat-vasárnap szoktak, és nem tudnak rétest nyújtani. Olvasnak újságot, könyvet (kölcsönözve), időnként moziba is eljutnak; évente egyszer-kétszer talán egy színház is belefér. A városi lakásba örömmel várják az (déd)unokákat, de nyaraltatni nem alkalmas a terület. Meg hát idő sincs: legtöbbjük - dolgozik. Támogatni nem nagyon tudnak senkit.

*

Vállalkozó 1990 óta vagyok. Legfrissebb nyelvújítási, találó kifejezéssel: kényszervállalkozó. Most hatvanhárom éves és nyugdíjas. A nyugdíjam minimális. Magam után fizettem a járulékot, és bolond lettem volna nem minimálbérezni önmagamat. Anno könyvelő voltam egy nagyvállalatnál. Jött a privatizálás, a kirúgás. Csináltam egy könyvelőbétét. Amint betöltöttem az ötvennyolcat, elhúztam nyugdíjba. Így legalább a járulékokat nem kell többé fizetnem. Természetesen dolgozom tovább. Az életem állandó szorongás. Mi lesz, ha megbetegszem? Ha hetekig nem tudok melózni? Arra gondolni sem merek, mi lenne egy hosszabb kór esetében. Tartalékaim minimálisak. Ha hinnék Istenben, gyors halálért, autóbalesetért, szívrohamért, stroke-ért imádkoznék. Utánam Mr. Vízözön.

*

A hazai magánnyugdíjpénztárak nem működnek elég rég óta ahhoz, hogy a mostanában nyugdíjba menőknek megfelelő kiegészítést adjanak. Magyarán: az oda fektetett pénz most még alig fial, akinek akad (keveseknek) megtakarítása, azt állampapírban, kötvényben, a félősebbje szimpla bankbetétben, befektetési alapokban, a kockáztatóbb esetleg részvényben tartja. Ez a megtakarítás nevetségesen kicsi. Ami fölös pénz volt, az korábban elment saját célokra - lakásra, annak karbantartására, fejlesztésére. És segítségre - kéglire a gyereknek, gyerekeknek. No meg "élésre" - uram bocsá', egy kocsira, kétévenként egy utazásra, hoppá: kis nyaralóra, faházra valahol az agglomerációban, jobbmódúaknak a Balatonnál.

*

Szerettük volna megőrizni a nívót. A sajátunkat, ami a miénk, amiért ötven, érti, uram, ötven évig dolgoztunk! Nem sikerült. Én tanácsvezető bíró voltam, ez nem folytatható maszekban. A feleségem biológia-földrajz szakos középiskolai tanár, iskolaigazgatóként ment nyugdíjba, ő sem talált munkát, például korrepetálást. Előbb a kocsit kellett eladnunk, azután a festményeinket. Amint bejött az igazi córesz, el akartuk passzolni a nyaralót. A kutyának sem kellett. Pedig ez egy jó környék, százhúsz méterre a víz, de ha végigmegy az utcán, hat hirdetést lát kiragasztva: "Ez a ház eladó." Pesten szép lakásunk volt, budai, úgynevezett nagypolgári. Méretes. Ennek megfelelően hatalmas rezsijű. Azt adtuk el, könnyebb volt. Eladtuk az otthonunkat, ahol fölnőttünk, ahol a szüleink is éltek, ahova a gyerekeink születtek. Téliesítettük ezt az üdülőt, két szoba, összkomfort, ott a hangyányi kis kert - leköltöztünk. Ide vagyunk bejelentkezve állandóra, vagyis most már örökre. A budai lakás pénzét a srácok kapták, ne várják már a halálunkat olyannyira; persze várják, hiszen ez a parti ház is érték. Félreértés ne essék: jó gyerekek, de az öröklés, hiába, a világ természetes rendje, szóval az valami iszonyat, nemde? Ne kérdezze, ironizálok-e, azt se, hogy érezzük magunkat. Kitépettnek, kitelepítettnek, fölöslegesnek. Haldoklunk.

*

A fél országot cikizik, felelőtlennek vélik új okosok. Leváltanák az ostoba népet. Elképesztően farizeusnak, cinikusnak tartom azt a politikusi, nyomatékosítom: politikusi szemrehányást, fiatal, helikopteres milliárdosoktól pláne, miszerint miért nem gondoskodtunk magunkról, miért tartottuk önmagunkat minimálbéren. Mert meg kellett élnünk, könyörgöm! Ha fölturbósítom a béremet, kifizetem a horribilis járulékokat, nem marad pénzem élni. Élni: számlákat fizetni, enni, na és persze fenti cinikuséknak adózni. Látom, megnézte az öltönyömet. Amikor aktív voltam, így kellett járnom, erre is kellett telnie, tele a gardrób méretre készült cuccokkal, én vagyok a legelegánsabb nyomoronc a városban. Az utóbbi időben egyetlen értelmes dolgot tapasztaltam a "külvilágtól", nekem ugyanis minden külvilág, ami-aki nem nyugdíjas. Egy cég leperkált húsz százalékot a lakásunkért, és életjáradékot is ad. Ez kicsit hasonlít az egykori eltartási szerződésre, de remélem, hogy egy pénzintézet nem fog bekukucskálni az ablakomon, élek-e még. A húsz százalékot eltapsoljuk: utazni fogunk - nyomoronc módra. Ha már nem tudunk magunkról gondoskodni, kerítünk egy bejárónőt, aki takarít, bevásárol. Gyerekünk, unokánk nincs, róluk gondoskodnunk nem kell, senki nem kérheti számon, mire költjük a pénzünket. Maradhatunk életünk végéig a megszokott, belakott otthonunkban, és mert az a járadék elég tisztességes, úgy tervezzük, jövőre megszüntetjük a kft.-nket, lehúzzuk a redőnyt. A hatvannyolcat elhagyva, hat évvel hivatalos nyugdíjazásom után végre valódi nyugdíjas leszek. Na de én, ugye, mázlista vagyok: van-volt egy lakásom. Ami értékes, ami piacosítható. Ez tesz engem vidámmá. Kissé szomorú. De... De tulajdonképpen nekem tényleg mázlim van, és most ezért szinte bocsánatot kell kérnem. Nna. Nem innánk valamit?

*

Pedig az a kontyba fésült hajú, levestésztát gyúró néni, háttérben sparherdes konyhájával, kertjében a káráló-kapirgáló csirkékkel - az tényleg szép kép.
A madárinfluenza és/vagy a lakásmaffia felbukkanásáig.

Tartalék lángon égve
Magyarországon a 45 évnél idősebb korosztály 38 százaléka veszélyeztetett helyzetben van: nem elég, hogy alig lesz nyugdíjuk, de a többséget ez meglepetésként fogja érni - derül ki a Medián, a Széchenyi István Szakkollégium és a Generali-Providencia biztosító friss kutatásából. Egyre több jel utal a jelenlegi nyugdíjrendszer tarthatatlanságára. "Kódolt társadalmi konfliktus" ez, amin csak az öngondoskodás segíthet, miközben azok az emberek, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a hosszú távú megtakarításokra, alacsony jövedelmük miatt nem tudnak felkészülni a nyugdíjasévekre.
A válaszokból kiderült, hogy a hatvan évnél fiatalabb felnőtt népességnek még a fele sem (47 százalék) gondolkodott el azon, hogy nyugdíjaskorában miből fog megélni, és csupán egyharmaduk készül valóban az öregkorára. Az ötven év feletti korosztályban, az átlagosnál nagyobb jövedelműek között ráadásul csaknem kétszer annyian készülnek a nyugdíjaskorukra, mint az átlagnál szerényebb jövedelműek - így az aktív évekre jellemző jövedelemkülönbségek újratermelődnek, sőt akár növekedhetnek is a nyugdíjasévek alatt.
A 45 évnél idősebb korosztály durván 38 százaléka nyugdíjazása után könnyen kerülhet nehéz anyagi körülmények közé. Ez az a csoport, amelynek nincs semmi tartaléka, nem vesz részt az öngondoskodás formáiban, hiszen vagy alacsony a jövedelme, vagy az olyan mértékben származik a szürkegazdaságból, hogy a nyugdíja eleve értékelhetetlen.