Lustából lesz az elmebajos

Esténként utazom. Gondolatban. Messzi tájakra, és vissza az időben. Egy könyv repít 1882-be. Másnap egy kérdésen kapom magam: vajon hogyan élnek azoknak a réges-régi nőknek az utódai? Napjainkban, ugyanott. Mondjuk, Dél-Amerikában. Sokat elárul egy országról, miként viszonyulnak egymáshoz a lakói.

Családi körSzijjártó Gabriella2006. 09. 01. péntek2006. 09. 01.
Lustából lesz az elmebajos

A bosszúállás magasiskolájával találkozott a világutazó Brankovics György az úgynevezett napos indián asszonyok közt több mint száz esztendővel ezelőtt. Azon igazságtalanságot, hogy az egész napi munka terhe az ő vállukat nyomja, igen sajátságosan torolták meg: a megunt lusta férjeknek egyszerűen beadtak egy adagot a Datura sanguena növény forrázatából, amitől a szerencsétlen elmebajba esett. Ha a gyógyíthatatlanság ténye bizonyítást nyert (márpedig bizonyítást nyert), a méregkeverőnek jogában állt más férfival házasságot kötni. A jivaros indián férfi lustasága addig terjedt, hogy a szülés után maga feküdt gyermekágyat. Helyesebben mondva ő heverészett a függőágyon, és tömette a gyomrát mindenféle finomságokkal.
Brazília indiánusai számtalan törzsre oszlottak. Abban viszont szinte mindannyian hasonlóak voltak, hogy a leányok már tizenkét éves korukban férjhez mentek, éspedig a törzs bármelyik tagjához, aki a szülőket busásabban megajándékozta. Örömszegény házasélet kezdődött, legalábbis az asszonyok számára. Békeidőben főztek és szőttek, elkísérték a vadászatra a férjeiket és cipelték a felszerelést. Háborúban meg fegyverhordóként működtek, összeszedték a kilőtt nyilakat, és hazaszállították a hadizsákmányt. Ezzel szemben a férjeknek a házasság kezdetén legfeljebb egy kis "tűzhangyapróba" jutott szenvedésül. A menyegző napján, mikor a vendégek lakmároztak, a vőlegény karjára a parányi csípős hangyákkal teli zsákocskát kötöttek, s ha az égő kínt mosolyogva kiállta, érettnek találtatott a házasságra.
Ma már szigorú munkamegosztásban élnek a házaspárok - derül ki napjaink utazója, Boglár Lajos beszámolójából. Egy kis guaraní faluban például szigorú rend uralkodik: hétfőn, kedden és szerdán a férfiak az őserdőben vadásznak. Mivel csak egy sörétes puska van a faluban, azt felváltva használják. Csütörtökön és pénteken egyetlen férfit sem találunk a faluban, kora reggel bozótvágó késsel felszerelkezve nekivágnak az erdőnek - piacra szánt friss pálmabélért. A szombat a piac napja. Meg a gyógyításé. Más falvakból is felkeresik a híres nyanderút, vagyis sámánt. Számtalan növényt ismer és használ, de lényegében énekkel és gesztusokkal gyógyít, s igyekszik "kivenni" vagy elűzni a betegséget okozó gonosz szellemeket a testből. A vasárnap pedig a futballé, elvégre ez itt Brazília, kérem szépen, ahol már Kolumbusz előtt ismerték ezt a labdajátékot! Azok a pöttöm gyerekek, akik napközben agyonmosott, kopott mezekben ördöngösen rúgják a labdát, este pontosan járják a törzsi táncot és éneklik az évszázados ősi imákat, hogy halál nélkül eljussanak a gonosz nélküli földre. Mert ha nem énekelnek, nem élnek többé.

Ezek is érdekelhetnek