Nem zsetonra jár a gyereklélek

"Mindent megkap a gyerek, csak tanulnia kellene! Hogy volna időm foglalkozni vele, amikor sokszor még hétvégenként is dolgozom?! Az apja/anyja mindent megenged neki! Nem tanulhatok helyette! Régen sem tutujgatták a kölyköket, mégsem lettek semmirekellők!" - a szülők ezekhez hasonló mondatokkal érvelnek a pszichológusnál, amikor már menthetetlennek tűnik a helyzet, és szakemberhez fordulnak azért, nehogy kicsapják a gyereket az iskolából. Mert fegyelmezetlen, képtelen beilleszkedni, koncentrálni, megtanulni, rögzíteni, visszaadni a tananyagot - vagy éppen mert unalmában a padtársa fülét pöcköli, mert már az összes feladatot megoldotta, cirka fél perc alatt.
- Lehet, hogy a szülő, az iskola, a kor, a felgyorsult élettempó, a kegyetlen verseny az oka mindennek. Sokszor magunk sem tudjuk, mi és ki tehető felelőssé azért, hogy az otthoni és az iskolai kudarcok mind gyakrabban vezetnek beilleszkedési problémákhoz. Csak az a biztos, hogy egyre rosszabb a helyzet - sorolja tapasztalatait Detre Annamária. - Ha az ember pszichológusként azt mondja, hogy kevés időt töltünk a gyerekeinkkel, nincsenek bizalmas, meghitt együttlétek, közös vacsorák, nem tudjuk, hogy kik a gyerekeink barátai, mi érdekli, milyen bánata van, miért szorong, akkor a legtöbb szülő válaszként csak legyint egyet, és azt feleli: "Igen, ezerszer hallottam már, a könyökömön jön ki, de nekem  valami más megoldást ajánljon, mert ezekre sajnos nincs időm. Hullafáradtan érek haza, zsong a fejem, a főnököm letolt, és azt sem tudom, van-e tej a hűtőben."
Mit tehet ilyenkor a szakember? Először is nyugodtan végighallgatja az efféle érvelést. Aztán azt kell megértetnie a szülőkkel, hogy nincs más megoldás, mint visszatalálni a gyerekhez. Sokszor csak elvárásaik vannak a gyerekeikkel szemben, pedig olyan egyszerű lenne az út hozzájuk. Minden gyereknek van egy "szeretettankja", amit a szülőnek kellene feltöltenie.
Azt persze a pszichológus is elismeri, sok esetben valóban nem egyszerű a helyzet. A külvilág nyomása miatt a legtöbb szülő tele van feszültséggel, elvárási kényszerrel, szorongással - s mivel a gyerekek visszatükrözik a felnőttvilágot, rajtuk is kiütköznek ezek a jellemzők. Amióta világ a világ, a szüleink az első tanítóink, s három-öt éves korunkig nagyjából kialakítjuk azokat az életstratégiákat, amelyek aztán egész életünkön végigkísérnek bennünket. Óvodás korunkra nagyjából eldől, ki mennyire lesz közreműködő, ellenálló, rugalmas, passzív az életben. Az a szülő, aki úgy gondolja, hogy hat-hét éves korban is elég elkezdeni a nevelést, alaposan melléfog.
A fiúk vagy a lányok, a módosabbak vagy a szegényebbek között akad-e több problémás gyerek? Detre Annamária tapasztalata szerint nincs számottevő különbség.
- A jobbmódú szülők néha úgy gondolják, hogy pénzzel minden megvehető, megoldható. Nemcsak a fizikai problémák, hanem a lelkiek is. Bedobom a gyerekbe a "zsetont", és úgy működik, ahogy elképzelem és elvárom. Merthogy a pénzemért ez jár nekem. Ha mégsem sikerül, akkor a tanár a hibás, övé a felelősség, nem az enyém. Az ilyen helyzetben felnövő gyerekek soha nem tanulják meg, hogy mindenért keményen meg kell dolgozni, ugyanakkor szoronganak attól, hogy nem felelnek meg a szülők elvárásainak. A fő gond, hogy a legtöbb iskola szabadulni próbál a nehezen kezelhető gyerekektől. Mert nem illenek bele a képbe. Nem olyanok, mint a többi.
Az iskolák hatalmas lexikális tudást várnak a gyerekektől. A tárgyi tudás mechanikus gyarapítása mellett nem marad idő a logikus gondolkodásra, a kreativitás fejlesztésére, az önállóság kialakítására.
- Gyakran találkoztam olyan gyerekkel, aki bebiflázza a tananyagot, de az idegen szavak jelentéséről már fogalma sincs, kérdést sem tud feltenni az anyaggal kapcsolatban. Fogalma sincs róla, hogy miről tanul. Ebben az a legszomorúbb, hogy a semmihez sem köthető tudásával aztán aligha tud majd valamit kezdeni az életben.