Titokzatos túlvilági találkozások

Bármennyire távol éljen valaki a szellemi világtól, a koporsó mellett megpuhul a lelke. Érzékenyebbé válik a túlvilágról érkezett jelekre, még ha nem hisz is bennük. Erre is tanította Müller Péter írót szellemi vezetője, akivel halál közeli élménye óta tartja a kapcsolatot.

*

November 5-ét mutatott a naptár 1956-ban. A főváros legnagyobb részét az oroszok uralták. Fiatalember igyekezett a szerelméhez a ferencvárosi Telepi utcában, hóna alatt két kenyér. Vállalkozása nem volt veszélytelen, hiszen a megszálló csapatok kijárási tilalmat rendeltek el.
A sarkon egy tank tűnt fel. A férfi kapualjba húzódott, s várt, hátha továbbcsikorog a harci jármű. De az állást foglalt, s nem indult. Ahogy múlt az idő, a férfi úgy lett egyre türelmetlenebb. Várnak is rá, meg fázik is már.
Ekkor tűnt fel az első járókelő az utcán. Úgy látszik, mégsem kell olyan komolyan venni a kijárási tilalmat, gondolta a férfi.
Kikukucskált a kapualjból. A tank még mindig ott állt, fedele felhajtva, katona nézett ki rajta, s cigarettázott. Ettől ugyan mehet nyugodtan, nem fogja bántani. Ágnes is biztos várja már, talán aggódik is érte, ő meg itt lebzsel, ahelyett hogy sietne.
A fiatalember kilépett a kapualjból, indult tovább. Lám, nem történik semmi. Miért is lőnének, láthatják a tankból, nincs nála fegyver, csak két vekni kenyér. Lépett tovább, még tovább.
Ekkor érte az első lövés.
- Hát mégis? - tántorodott meg.
S jött a következő. Összesen hat golyót kapott. Addig lőtték, ameddig mozgott.
Soha nem érzett iszonyatot élt át. Rémületet és iszonyatot. Aztán... Aztán, hogy mennyi idő után, nem érzékelte, elpattant a testétől, mint amikor egy hosszúra nyúlt gumi elszakad. Elengedte magát, a teste fölé emelkedett. Félelem már nem volt benne, inkább boldogság. Boldog lebegés.
- Vissza kell menned - hallott most egy hangot. Talán a sajátját, talán másét. Vissza? Ebbe a borzalmasan kinéző, vérben úszó testbe? Igen, ebbe.

*

- Idáig feltekert? - néz a kerékpáromra Müller Péter író. - Irigylem érte. Én azóta sem tudok kerékpározni.
- Mióta?
- Amióta lelőttek az oroszok. Még szobakerékpáron sem. Egy golyó bennem maradt - mutat a dereka tájára. - Nem vették észre a kórházban, s én is csak évekkel később.
Az írót Leányfalun keresem fel, Dunára néző nyári lakában. A részletekről kérdezem, ám ő szelíden tereli arrébb a szót. Nem mintha titok volna. Csak éppen ennél sokkal fontosabb dolgokról szeretne beszélni.
A következményekről.
- Alapjaiban változtatta meg az életemet az a nap. A világlátásomat. Az írásaimat.
Két dolog lehetséges a halálunk után, magyarázza. Az egyik az, hogy a lélek azonnal tovább indul. Ez az, amiről halál közeli élményként szoktak beszámolni. A másik állapot az, amikor a lélek eszméletét veszti, mert nagyon elgyötört. Ugyanúgy hagyják aludni, mint ahogy a csecsemők is alszanak. Hogy kipihenje a változást.
Magabiztosan beszél, mint aki magától értetődő dolgokról beszél.
- Honnan tudja mindezt?
- Szellemi tanítómesteremtől.
- Kicsoda ő? S hogyan érintkezik vele?
- Mindenkinek lehet ilyen, aki érzékeny rá. Azt pedig, hogy miként érintkezem vele, nem lényeges. Olyan ez, mintha egy hegedűművésztől azt kérdeznék, miként kell a vonót gyantázni. A hegedű nem azért szól szépen, mert valaki ügyesen gyantázta. Ez tehetség, szorgalom kérdése. S főleg inspirációé. Anélkül nincs művészet. Ehhez képest a gyantázás...
Az érintkezési mód egyébként lehet ima, meditáció, transzállapot, befelé fordulás. A lényeg, hogy kinyílik valamilyen szellemi csatorna, s nyitva is marad... Mint ahogy neki is a halál közeli élménye óta.
- Titokzatosan hangzik...
- Pedig nem az. Ott van minden nagy kultúrában és vallásban.
A kereszténységben például úgy hívják, hogy megtérés. Pál apostol ezt úgy fejezte ki, hogy meghal a régi embere, s megszületik egy új.
- Mi ez, ha nem halál közeli élmény? - kérdezi Müller Péter.
- S mi a következménye?
- Hangolttá válunk a természetfeletti világ üzeneteire.
Ismerték ezt a görögök és a keletiek is. A beavatott régi énje meghal, s új emberként születik meg. A hinduk ezt hívják dvijának. Kétszer születésnek.
- Aki ezen nem esik át, annak nem szabadna egy közösség szellemi vezetésére igényt tartania. Mert csak ez által tud valaki igazán nagy távlatokban gondolkodni.
A történelem előtti időket említi, amikor még írásra sem volt szükség, apáról fiúra szállt a kijelentett igazság. Ám az idők silányultak, el kellett vermelni a kinyilatkoztatást, ahogy Hamvas Béla kifejezte magát. Vagyis le kellett írni.
- S hol van szerepe a művekben az énnek?
- Valamikor nem volt szerepe, nem véletlen, hogy számos régi nagy alkotó ismeretlen. Ha az énünket teljes mértékben háttérbe tudnánk szorítani, a szellemi kinyilatkoztatás csatornájává válhatnánk. Mint vált például Mohamed.
- Szokatlan gondolatok manapság - jegyzem meg.
- Nincsenek is nagy vezetők, vallásalapítók a mai világban. Ma már az is nagy szó, ha ott van az alkotásban a szellemi vezető, mint ahogy a mester is a tanítványa műveiben.
- S mi az, amire mostanában tanította a mestere?
- A szeretet fontosságáról gondolkodom már három éve. Arról például, hogy a legnagyobb szeretettel a ravatalozókban találkozunk. Akkor döbbenünk rá, mennyire fontos a másik. Emlékezzünk a halálra, tanították a régiek. Ez azonban nemcsak azt jelenti, hogy a saját halálunkra, hanem a másikéra is. Hogy aztán ne a koporsó mellett kezdjük el szeretni.
(Továbbra is várjuk halál közeli élményt átélt olvasóink leveleit.)