Biciklivel a vakvilágban

- Magam sem gondoltam volna, hogy egy vak ember ilyen jól elláthat egy babát - ülteti térdére Maja a 14 hónapos fiát, Benedeket. - Hoppá, kacsaláb! - veszi észre, hogy fordítva adta rá a kiscipőket. Leteszi aztán a gyerkőcöt, hadd tipegjen. A fiatalasszony ösztönösen érzi, hogy a lakás melyik részén tesz-vesz a fia, s kitalálja, vajon melyik játékkal babrál. Amikor beteg a kicsi, azt megérzi azt is a hangulatából, a bőre melegségéből. Akad persze, amire nem vállalkozhat a kismama: kimérni a tápszert vagy a gyógyszert. Az ilyesmit inkább a szüleire bízza, akikkel egy fedél alatt élnek.
A szőke, kék szemű kisfiú szerencsére nem örökölte édesanyja látásproblémáját. Teljesen egészségesen született, nemrég elindult, és már próbálgatja a szavakat. Maja valahol azt olvasta, hogy a vakok gyermekei hamarabb tanulnak meg beszélni, hiszen máshogy nemigen teremthetnek kapcsolatot a szülővel.
- Mindig a hátsó padban ültem. Mivel kiváló voltam matematikából, a tanár nagyon meglepődött, mert egészen más feladatot oldottam meg, mint ami a táblára volt írva - emlékszik vissza nyolcesztendős korára Kiss Orosz Maja. Először azt hitték, hogy rövidlátó, de a szemüveg nem oldotta meg a gondot. Hamarosan kiderült, hogy a baja szemidegsorvadás. A verpeléti fiatalasszony ma már csak némi fényt lát, semmi mást.
- Látó koromból jó néhány szokásom megmaradt. Ezek elég mulatságosak. Például felkapcsolom a fürdőszobában a villanyt, mikor bemegyek, fésülködéskor pedig megnézem magam a tükörben. Egy barátnőm jót nevetett rajtam, mert megfigyelte: mielőtt felhúzom a zoknit, alaposan megszemlélem - meséli nevetve.
Maja nem tagadja, hogy viharos kamaszkora volt. Annál is inkább, mert azok az évek egybeestek a látása végleges elvesztésével. Abban az időben kifejezetten kerülte a látássérültek társaságát. Jórészt dacból, hogy ne kelljen szembesülnie az állapotával. Megesett, hogy elindult biciklivel "neki a vak világnak" - ahogy ő fogalmaz -, a szülei meg otthon izgultak. Mára ügyesen elrendezte a kerékpárkérdést: van egy tandemjük, elől a férje teker, az asszony mögötte, a kicsinek meg felszereltek egy gyerekülést.
A férjét egy könyvtári hangversenyen ismerte meg. A fiatalember rögtön kiszemelte magának a csinos leányzót, de bántotta, hogy az rá sem néz. Később a férfi egy közös ismerősüktől megtudta, miért nem szemezett vele a lány. A fiú vonzalma ennek ellenére nem lobbant el, sőt, házasság lett belőle.
- Nemcsak a zenét szeretem, de a festményeket is. Elmesélik, hogy milyenek, én pedig elképzelem. Nagy csavargó voltam világéletemben, így bármilyen furcsa, nehezen viselem a gyessel járó bezártságot. Nálunk a férjem az otthonülő - mondja Tóthné Maja, s további részletekkel lep meg. Hamarosan Erdélybe utaznak. A fiatalasszonyt ugyanis meghívták egy csörgőlabda-bajnokságra, s ő nemcsak a párját, de a kicsit is magával viszi. Az egri egyesületben, melynek ő az oszlopos tagja, a látókkal együtt sportolnak.
Az egri Szemfényvesztés című, vaksötétben berendezett, láthatatlan kiállításon ugyancsak találkozhatunk Kiss Orosz Majával, ő az egyik tárlatvezető. Lánykorában elhatározta, hogy állattenyésztő lesz, s addig járt a kaposvári főiskolára, mígnem kiderült, hogy a kötelező traktorvezetéssel bizony gondjai lesznek... Így aztán szociális munkás és szociálpolitikus diplomát szerzett, s ha minden igaz, végre távmunkát kap egy látássérülteket segítő alapítványtól.
Majának kerek a világ, derű sugárzik róla. Kérdem tőle, miért van az, hogy a vakoknak ilyen jó a humoruk. Valószínűleg azért - magyarázza -, mert muszáj megtanulniuk nevetni magukon. Az esetlenségeiken, az apró baleseteken, azon, ha lefejelnek egy villanyoszlopot. Miközben jókat poénkodnak, egészen élhetőnek találják az életet. Talán azért, mert nekik szabadságukban áll szebbnek képzelni a világot, mint amilyennek mi, látók látjuk...

Fehér bot
A vakok segédeszközének számító fehér botot egy francia grófnő, Guilly d'Herbemont találta ki az 1920-as években. Az egyre zsúfoltabb utcai forgalom ugyanis már veszélyeztette a vak emberek testi épségét. Mára számos elmés találmány könnyíti meg a látássérültek - hazánkban mintegy negyvenötezren élnek - mindennapjait. A legnagyobb segítséget a számítógép jelenti, de létezik beszélő szobamérleg, sőt gyártanak olyan szerkentyűt, amivel látatlanban szétválaszthatják a tojás fehérjét és sárgáját.