Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Szeretném ország-világgal tudatni, hogy nem is olyan rosszak az orvosok és nővérek, mint sokan hiszik. Én egy nyolcvanhat éves - fiatal! - ember vagyok. Több kórházban műtöttek már daganatokkal, Budapesten is. A télen Bátára költöztem, egy régi ismerőshöz, most ő viseli gondomat. Itt egy ág belecsapott a szemembe, ezért a gondozóm azonnal orvoshoz vitt, aki nagyon udvarias és emberséges volt hozzám. Szekszárdra küldött, ott szintén nagyon jól bántak velem. Amikor a régi műtéteim utáni belső tükrözések voltak soron, a gondozóm egy igen fiatal nővérkét kérdezett meg, hogy hol van a férfimosdó. Erre a nővérke karon fogott, a hosszú folyosó végére vezetett, és megvárta, amíg "olyan fiatalosan" elvégzem a dolgom, majd kézen fogva visszakísért. Azzal távozott, hogy ha további segítség kell, csak szóljunk. Emellett az orvosok és főorvosok is nagyon jók és emberségesek voltak hozzám. Soha nem éreztem, hogy az éveim miatt háttérbe szorítanának vagy nem adnák meg nekem az emberséges szavakat. Sőt az egyik főorvos kézfogással engedett utamra! No nem a borítékért, csupáncsak emberségből.
Kérem, ne bántsuk az orvosokat, nővéreket! Ha mi tisztelettel fordulunk hozzájuk, ők a bajban többszörösen adják vissza az emberséges ránk figyelést és a segítséget.
Tisztelettel és köszönettel:
Id. B. Árpád

Kedves Örökifjú Árpád!
De jó volna, ha leveléből lehetne általánosítani! Ha minden beteg ezt írhatná, érezhetné, amit Ön! Ha a kórházakba, rendelőkbe kényszerülő emberek az egészségügyi személyzet hozzáállásával mindannyian ennyire elégedettek lennének és testileg-lelkileg egyaránt feltöltődve távozhatnának! Szerencsére nagyon sok esetben így is van, de sajnos számos példa akad az ellenkezőjére is. Mikor egy gyermekágyas osztályon kiégett ápolók tiporják földbe az újdonsült édesanyák önbizalmát vagy egy belgyógyászaton mogorva, kioktató modorú orvosok vizsgálják a testet, miközben tépázzák a lelket, akkor az ember azért nagyon el tud keseredni. Mert az Ön által leírt tiszteletet gyakran csak elvárni tudják, viszonozni nem. Persze ez nem csak az egészségügyben, az élet minden területén igaz. Vannak kiegyensúlyozott, kedves, szeretetteljes, meg önmagukkal is háborúban élő, gáncsoskodó, utálatos személyiségek egyaránt. Mint mindenhova, így az egészségügybe is jut ebből is, abból is. Ráadásul ismerjük a helyzetet: méltatlanul kevés fizetés, embertelen túlterheltség, létbizonytalanság. Negyven beteg egy délelőtt, heti több éjszaka ügyelet, és mindez éhbérért... Csakhogy épp ilyen helyeken - a fájdalmaktól, kiszolgáltatottságtól szenvedő, elesett, beteg emberek közt - van a legnagyobb szükség az emberségességre. Talán itt még a mérce is más: nem elég az átlagos. Több kell annál, sokkal több! Figyelmességből, kedvességből, törődésből egyaránt. Aki e mércétől elmarad, azt átkozzák, aki felül is múlja, az a betegek szemében mennybe megy. Végül még valami: nem hiszek a borítékban, a megvásárolható emberségességben. Csak álkedvesség jár érte, az pedig azonnal felismerhető. Aki emberséges, az boríték nélkül is, minden körülmények között az.
Üdvözlettel: